6. fejezet

Sziasztok!  Meghoztam a 6. fjit. Ezt vegyétek karácsonyi ajándékként, bár nem tudom, mennyire fog tetszeni. Remélem, ti meg komiban fejezitek ki a karácsonyi ajándékokat! Nagyon örülnék sok-sok kominak. :)
BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! Puszy

Barbie

Edward szemszöge:

Miután Carlise és Esme elfoglalták ideiglenes szobájukat, és ez a roppant kedves katona megmutatta Emmettnek és Rosenak is a szobájukat, végre felém vette az irányt. Jól esett volna végre letenni magam egy ágyra és újragondolni ezt az egész napot. Elegem volt már abból, hogy a családom mellett egy perc nyugtom sincs.
-Te állj meg itt! Ti ketten pedig ide mentek. Egy kicsit messzebb lesztek, de talán nem zavar titeket.-utasította Roset és Emmettet. Mégis mit képzel ez magáról, hogy ilyen hangnemet üssön meg a családommal szemben?
-Te pedig az oroszlán barlangjába. -mondta és én nem értettem mire gondol addig, amíg az ajtó ki nem nyílt és két csodálkozó szempárral találtam magam szembe. Az apró lánynak nemrég még a félelemtől izzott tekintete, de az mostanra tovaszállt. Valami újat, valami szépet véltem felfedezni abban a szempárban, ami mostanra már a boldogságtól csillogott a könnyek helyett. Persze nem tudott volna sírni, legalább is nem könnyekkel, de attól még láthatóan csillog a vámpír szeme a láthatatlan könnyektől.
Az a mérhetetlen fájdalom, düh, ridegség, ami Bella szemében volt épp úgy, mint Breenél is, már eltűnt. Elsuhant, mert megijesztette valami boldog, önfeledt érzés.
Ahogy Bella arra a vámpírgyermekre nézett, az mindent elárult nekem. Talán benne megtalálta azt, akire én már több száz éve vágyom. Egy társat, a lány személyében pedig talán egy gyermeket látott. Egy gyermeket, amely neki soha sem lehetett.
-Elnézést, de azt mondták ez a szoba lesz az én pihenő szobám, vagy mi a szösz...-hebegtem és zavaromban fel sem tűnt, hogy a tarkómat vakargatom. Ekkora balekot még biztosan nem látott mostanában, sőt talán egész életében sem.
-Nos ez az én szobám, de ha jól viselkedsz jóban leszünk és akkor nem kell távoznod innen.-mondta kicsit sem kedvesen, ami nekem nagyon idegesítő volt. Mégis mit képzel, ki ő? Azt hittem, hogy a magány volt az, ami ilyenné tette őt, de láthatóan nem az volt a tettes, hisz ő maga taszítja el magától a vámpírokat.
Szemei a következő pillanatban már a gyermeket vizsgálta, aki szintén őt figyelte teljes mélységében.
-Nem szeretnék zavarni, szóval inkább most megyek is.-mondtam és azzal kiviharoztam onnan.
-Oh Edward hova ilyen sietősen? Csak nem megerőszakolt a kis Bella?-viccelődött Emmett, amire csak egy feltörő morgás volt a válaszom.
-Jól van azért még nem kell bekapni...már mint ....-kezdett el röhögni a kicsit sem vicces poénján. Elegem van már belőle. Olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás.
Rohantam ahogy csak tudtam és meg sem álltam Volterra kijáratáig. Ott aztán ismét nagy meglepetés ért, mert amikor kiértem egy láthatatlan valamibe ütköztem és nem tudtam tovább menni. Nem értettem mi az, de amikor megláttam az ablakban álló vámpírt már minden megvilágosodott. Bella valami pajzzsal vette körül Volterra falait, és senki sem tudott kimenni. Most akkor elraboltak minket?-mosolyogtam el magam a gondolatra. Kelletlenül visszabattyogtam az épületbe és nem feltűnően ledobtam magam Bella szobájában található kanapéra. Bree is és ő is engem fürkészett. Hirtelen egy vékonyka réteget éreztem testemre nyújtózni és ijedtemben körbeforgolódtam, de nem láttam semmit sem.
-"Ilyen kis ijedős vagy?"-mosolygott és a hang felé néztem, vagyis az erre gondoló személy felé. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is képes a gondolatolvasásra, vagy csak Aro érintéses olvasását tudja.
-"Olvasol az én gondolataim között is?"-kérdeztem felé, amire ő ijedten felugrott és Bree értetlenül figyelt rá.
-Bella valami baj van?-aggódott megmentőjéért. Bella rám nézett és akkor a megvilágosodás fénye ott csillogott szemében.
-Azt hiszem újabb képességem van. Te vagy a gondolatolvasó?-kérdezte felém bökve.
-Én azt hittem, hogy te ezzel tisztában vagy, hiszen üzentél a gondolataidon át.-értetlenkedtem.
-Nos, ami azt illeti én nagyon sok mindenre képes vagyok.-mondta gúnyos hangon. Ez a hangnem nem tetszett nekem.
-Igazán? Azért ne szállj el annyira magadtól, mert sosem lehetsz elég óvatos.-mondtam legkevésbé sem kedves hangon. Arcáról lefagyott az az ördögi vigyor, ami nekem kicsit sem tetszett.
-Mégis mit képzelsz te magadról?-kérdezte szikrázó tekintettel. - Tudod mit nem érdekes. Amúgy is hamar megfogod tanulni, hogy velem nem packázhatsz! Szóval, mesélj nekem a képességeitekről!-utasított engem, mintha valami rabszolga lennék, akinek minden kérését teljesítenie kellett. De nem. Ez a nőszemély nagyot téved, ha azt hiszi engem is úgy kezelhet, ahogy az itt élő vámpírokat. Én senkitől sem félek. Miért kellene? Senki sincs, aki engem várna valahol. Jól lehet a családomnak nagy fájdalmat okozna, de jól tudom, nagyobb fájdalom az nekik, hogy velük vagyok és így látnak engem. Szenvedek a valóságomtól. Ettől az undorító léttől. Meghalni még nem volt elég erőm, de ha erre ez a nő vállalkozik, hát megteheti. Nagy szívességet tenne ezzel nekem. Síromban is hálás lennék neki. Mielőtt beszélni kezdhettem volna kicsapódott az ajtó és Bree félve Bella ölébe ugrott, ő meg mint az anya tigris, úgy ölelte őt. Hirtelen megértettem, mit jelent számára a gyerek vámpír. Ő a nem létező gyermeke az életében. Talán már volt szerelmes, vagyis még mindig az, és talán a szerelmétől szeretett volna gyermeket, de ez nekünk sajnos lehetetlen.
-Tévedsz!-förmedt rám hirtelen. -Nem hiszek a szerelemben. Sosem voltam az és nem is leszek. Aki szerelmes az gyenge.-köpte a szavakat, majd Breet magára kapva elviharzott. Valami látogatót emlegetett a katona, aki megzavart minket.
Szélsebességgel követtem őket a nagy terembe, ahol már családom is ott volt, ahogy a Volturi fontosabb tagjai, katonái is.
-Áh Maggie kedvesem! Üdvözöllek téged szerény hajlékomban.-színészkedett Aro.
-Ugyan ne játszd meg magad Aro, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kedveli a másikat. Szeretném megtudni a családom nevében is, mi dolgotok a gyermekkel? Kire jelent veszélyt? Meg akarjátok ölni a fajunkat?-kelt ki magából. Sokat hallottam már az ír klánról, de személyesen 100 évem alatt sem adódott velük találkozni. Mostanáig. A lány kinézetre annyi idősnek felel meg, mint én. Mindössze emberi alakban 17 éves, de úgy beszél mint egy mindent megélt vámpír. Valószínűleg már ő is elég idős vámpír, ha ilyen bátran idemerészkedik a Volturibe. Főleg ilyen hangnemben beszél velük. Nem úgy néz ki, mint aki fél az uralkodó családtól.
-Maggie! Szia!-köszöntötte Bella a vendéget. Maggie megfordult és egy szempillantás alatt Bella előtt állt és ölelte őt. Látszólag nagyon jóban voltak.
-Szia Bella! Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez a gyermek vámpír dolog. Már mindenki tud róla. Gyorsan terjednek a pletykák.-magyarázta a lány és Bella felkacagott. Olyan jó volt hallani azt a dallamot a hangjában. Gyönyörű volt.


Aro szemszöge:

-Aro kedvesem értsd meg őt is, hiszen idejött egy számára idegen és meg kell osztania vele a szobáját. Nem várhatod el, hogy az amúgy is rideg természete, a tetejében még a szobáját meg kell osztania a Cullen gyerekkel és akkor még kedves is legyen vele. Túl sokat kérsz tőle.-állt Bella mellé feleségem. Ő mindig is úgy tekintett rá, mintha a saját gyermeke lenne. Nagyon szereti őt, ahogy én is. Valóban olyan ő nekem, mint az elvesztett lányom, aki még ember koromban meghalt egy pusztító betegség által.
Halk kopogtatásra lettünk figyelmesek, majd az ajtó szinte magától kinyílt és egy félénk katona lépett elő mögüle. Kihúzta magát és büszke tekintettel közölte velem, hogy vendégünk érkezett és beszélni óhajt az uralkodókkal. Vajon kinek lehet ilyen sürgős, hogy még a katona sem várta meg míg engedélyt kap a belépésre.
Apró csókot leheltem szerelmem puha ajkára és ő még többet akart, ahogy én is, de most sajnos mennem kellett. Még egy ok, hogy dühös legyek a vendégemre, aki megzavarta ezt a ritka idilli pillanatot, amit a feleségemmel töltöttem volna el.
Amikor a nagy terembe értem, már ott volt mindenki, aki fontos volt, ha a Volturit emlegették. Valamint kedves barátom Carlise és családja is a teremben volt már. Épp velem egy időben lépett be Bella, Bree és Edward Cullen is.
-Áh Maggie kedvesem! Üdvözöllek téged szerény hajlékomban.-hazudtam. Az ír klán valamiért mindig is olyan ellenszenves volt számomra. Ahogy mi is nekik, kivéve Bella. Őt mindenki hamar megszereti, még ha ő ridegen is viselkedik velük. Bellaban van valami, ami hideg cselekvése ellenére vonzza az embereket, illetve vámpírokat.
-Ugyan ne játszd meg magad Aro, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kedveli a másikat. Szeretném megtudni a családom nevében is, mi dolgotok a gyermekkel? Kire jelent veszélyt? Meg akarjátok ölni a fajunkat?-bökte ki azonnal mit akart. Miért zavarta meg a szerelmemmel töltött pillanatot. Bella rám nézett és elmosolyogta magát, mint aki pontosan tudja miért voltam jelenleg mérges.
-Maggie! Szia!-üdvözölte Bella Maggiet. A vámpír egy pillanat töredéke alatt Bella előtt termett és szorosan magához ölelte őt. Bella láthatóan  viszonozta ezt a kedves gesztust. Az ilyen pillanatok miatt néha egy parányi kedvelem Maggiet, de csak ilyenkor. Szereti őt és ez épp elég nekem.
-Szia Bella! Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez a gyermek vámpír dolog. Már mindenki tud róla. Gyorsan terjednek a pletykák.-hadarta el kissé még dühös hangnemben, de Bella kacagásának hallatán nála is megtört a jég. Ritka pillanat az, amikor ő nevet, már mint úgy igazán szívből. Ezen kevés pillanatok során egy kicsit úgy érzem még is boldog. És így könnyebb elviselnem a lelkiismeret furdalásom.
-Tudod Bree senkire sincs veszéllyel, nem bánt senkit és a titkunkat sem kotyogja ki. Egyébként meg beszéltem vele és ő is állati véren szeretne táplálkozni.-mesélte Bella, mi pedig csendben hallgattuk. Majd ő elsimítja az újabb bonyodalmakat.
-Ugyan és ebben te miért vagy olyan biztos?-kérdezte egy oktávval magasabb hangon. Bella közelebb vonta magához Maggie és Bree, majd jól tudtam, hogy Maggiere vonta pajzsát, hogy az megvizsgálhassa igaz- e amit Bella mond. Maggie képessége is fontos lehet számunkra. Megérzi, ha valaki hazudik, ezért is őt küldte a klán. Illetve azért is, mert jóban van Bellaval.
-Biztos vagy ebben Bree, elvégre még nem is tudod milyen nehéz feladat elé nézel?-kérdezte Maggie most már Bree felé fordulva. Meghatódott attól, amit Bella mesélt neki a gyermekről.
-Teljesen biztos. Bella képes rá és tudom, hogy én is az leszek.-felelte határozottan, amire Bella magához vonta egy pillanatra, majd apró puszit nyomott a lány feje búbjára. Bree úgy nézett Bellara, mint gyermek az anyjára. Talán annak tartotta őt. Úgy szerette, mintha az ő vére és húsa lenne. Úgy ahogy én szeretem Bellat. Mintha a lányom lenne.


Bree szemszöge:

A napok gyorsan telnek itt és minden nappal egyre jobban szeretem Bellat. Benne anyára leltem. Vagy inkább egy nővérre, aki sosem volt. Már nem sok emberi emlékem van, de talán jobb is így. Nem vágyódóm már vissza a múltamba. Mindenki úgy beszél az állati táplálkozásról, mintha a világ legnehezebb dolga lenne, pedig Bella olyan könnyen teszi. Én is így akarom és ha így akarom, akkor így is lesz. Bella szerint az önuralom sokra képes. Figyelek mindenre, amit mond és mindig úgy cselekszem, ahogy ő tenné. Olyan akarok lenni, mint Bella. Közel akarok állni a legjobbhoz. Hozzá.
-Mit gondolsz kimerészkedjünk Volturi falain?-kérdezte kedvesen, amitől kizökkentett előző gondolatmenetemből. Izgatott mosoly terült el arcomon és nem tudtam levakarni onnan. Ő is őszintén mosolygott, ahogy tekintetét enyémbe fúrta.
Kezét felém nyújtotta és én nem haboztam odanyújtani az enyémet és belehelyezni a tenyerébe. Tökéletesen passzolt kezem az övébe és jó érzéssel töltött el engem.
-Akkor rugaszkodj el az ablakpárkánytól és már repülsz is a semmibe. Ne félj én itt leszek melletted!-bizonygatta határozottan és én hittem neki, bár valahol még féltem, de tudtam, hogy le kell küzdenem, ha nem akarok gyenge maradni.
-Ne érts félre, a félelem sosem baj, sőt. Az tesz minket erőssé. A legerősebbé.-helyesbített.-Én csak azt akarom, hogy tudj eggyé válni a félelmeddel. Ne harcolj ellene, csak fogadd el és kész!-mondta. Úgy tettem, ahogy mondta és abban a pillanatban kecsesen ellöktem magam a párkánytól és szálltam. Olyan volt, mintha a szárnyam tovább és tovább hajtott volna, majd szinte hangtalanul értem földet. Kecsesen, lágyan, mint a macska, aki vadászik a zsákmányára.
Aztán rohantunk messze, szélsebesen és meg sem álltunk az erődig. Éjszaka volt és senki sem láthatott minket. Hangtalanul suhantunk a rengetegben. Olyan volt, mintha lábunk még csak nem is érintette volna az avart. Gyönyörű éjszaka volt. Az égen ezernyi csillag ragyogta körbe az ezüstösen csillogó holdat. Még nem volt teljesen éjsötét. Az alkonyat épp csak elhagyta az eget.
Ösztönösen támadásba rogyasztottam térdeim és mélyeket szippantottam a hideg levegőből. Éreztem valamit, ami csiklandozta érzékeim. Hívogatott. Ízletes illata volt és a benne tomboló adrenalin csak íncsiklandozóbbá tette őt. Elrugaszkodtam a talajtól és már szaladtam is a táplálékom felé. Hallottam, hogy valaki fut a hátam mögött, de most nem voltam képes hátra nézni. Éreztem azt az illatot és a vérére szomjaztam. Kellett nekem. Az egyik fán megálltam egy pillanatra, hogy felmérjem a terepet, amikor megláttam egy embert. Mélyet szippantottam a levegőből és egy fintor telepedett arcomra. Valaki megérintette és én úgy fújtam rá, mint egy macska a kutyára. Bella volt az.
-Shh! Semmi baj, csak én vagyok az. Mit érzel, ha beleszippantasz a levegőbe?-kérdezte és én jól tudtam, hogy az emberre célzott.
-Undort. Büdös. A Volturi tényleg ezt eszi?-kérdeztem amolyan csalódott meglepődöttséggel a hangomban. Ő aprót bólintott.
-És mielőtt megláttad őt, mit éreztél?-kérdezte megint.
-Valami sokkal finomabbat, de már elment. Elzavarta ez a büdös halandó.-mondtam undorral a hangomban. Halkan tovább suhantunk a fák között és ismét valami finomra lettem figyelmes, és már rohantam is felé. Egy hatalmas medve volt az. Azt hiszem hím lehetett, legalább is a termetéből ítélve. A fáról egyenesen az ő hátára ugrottam és már nyakába is mélyesztettem penge éles fogaim. A friss meleg nedűt érezve elmém ellepte a vörös köd és már csak arra lettem figyelmes, hogy a harmadik zsákmánynál tartottam, amikor kezdtem jól lakni, de még mindig volt bennem egy kis éhség.


Sasha szemszöge:

Amikor hazatértem Bellanál tett látogatásomból, a lányok között valami eszméletlen nagy feszültség volt. Vagyis csak Tanya és Irina között volt valami szikra. Szikra, ami dühből származott.
-Na jó ebből elég volt valaki mesélje már el, hogy mi történt itt!?-kérdeztem, amire szinte mindenki elhallgatott. Elaesar és Carmen félbehagyták egymás kényeztetését, Garrett és Kate is megállt a csókolózásban. Irina majdnem elejtette a kezében lévő tükröt, amiben szokás szerint magát vizslatta. Tanya pedig amúgy is csak nézett ki a fejéből. Nem tudom mi ütött beléjük.
Hangulat ismét alább fagyott és én nem tudtam mi tévő legyek. Tanya és Irina egymásra néztek és kicsit sem úgy, mint két szerető testvér. Tanya félt valamitől. Irina szemében amolyan győzelem ittas fény csillogott és akkor végre Tanya felpattant és kezemet megragadva magával vonszolt egy csendes helyre, ahol senki sem hall minket. Ahogy mesélt megborzongtam. Ha ez napvilágra kerül, biztos vagyok benne, hogy a család, amit alkottam örökre széthullik. Azt sem akartam, hogy Tanya eltitkolja a bűnét, de azt sem, hogy emiatt kitagadják őt, vagy ne adj Isten valami még rosszabbat tesznek vele. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha mindezt megtudják a többiek. Attól félek, hogy nem leszek itt, hogy megvédjem őket...

Betűszín állítása

Sziasztok! Állítgattam a betűszínt, mert úgy hallottam zavarja  szemecskéteket, remélem ez a szín mindenkinek megfelel, ha nem akkor ő bátran szóljon! Akár itt komiban, vagy chaten, de semmikép se tartsa magában :) A következő feji is készülget már és hamarosan hozom is, igyekszem, de sajnos jön a félév és én is emberből vok, akinek nagyon sok gondja van :s Szóval türelmeteket kérem ez ügyben!
Puszi
Barbie

5. fejezet

Sziasztok! Meglepetés! :) Hoztam nektek egy kis olvasni valót. Hátha unatkoztok, bár szerintem most hogy közeledik a félév mindenki belehúzott a tanulásba! :s Szóval, akkor most nem is húznám az időt! Itt a feji! Pusz!

Carlise szemszöge:

Bella most is olyan magányos és rideg másokkal szemben, mint régen. Vagyis most mintha még jobban ridegebb lenne. Megsajnáltam őt. Olyan rég láttam már. Több száz éve volt már, hogy csatlakoztam a Volturihoz, illetve már annak is, hogy elhagytam őket és saját klánt alapítottam.
Annyi mindenről beszélgettünk, majd Aro néhány katonája elvezetett minket a szobánkba.
-Csak óvatosan, mert Bella szobájához nagyon közel lesztek.-mondta az ismeretlen katona. Ő még biztosan új, mert még sosem láttam erre felé.
-Miért?-kérdezte Esme.
-Mert Bella senkivel sem barátkozik, és az ő szobája környékén nincs senki. Üresek a szobák. A szobája bal oldalára ki megy?-kérdezte végül, amikor odaértünk.
-Én és Jasper.-szólalt meg Alice.
-És a másik oldalára?-kérdezte megint a katona. Edward kilépett a testvérei közül. -Kivel leszel?
-Egyedül vagyok.-felelte bágyadtan, de a katona ellenkezett.
-Sajnálom, de te neked akkor máshol lesz a helyed. Előre sajnállak.-mondta a katona, bár az orra alatt el-elmosolyogta magát.
-Akkor mi megyünk. Igaz Esme?-mondtam, de azért feleségem is megkérdeztem.
-Remek drágám. -válaszolta, a katona csak intett, mi pedig beléptünk az ideiglenes szobánk birodalmába.
-Te állj meg itt!-utasította Edwardot a vámpír.
-Ti ketten pedig ide mentek. Egy kicsit messzebb lesztek, de talán nem zavar titeket.-magyarázta az újonc és betessékelte őket egy távolabbi ajtón. A következő pillanatokat már feleségemnek és a szoba felfedezésének szenteltem. Gyönyörű hely volt. Csak most esett le, hogy ez az én szobám volt. Persze akkor, amikor még én is Volturi tag voltam.
Szerelmem lágy csókot lehelt ajkamra, majd mindketten az ágyra dőltünk és úgy szerettük egymást, mint még soha.

Jasper szemszöge:

Amint szobánkba kísért ez a katona, leültem az ágyra és az iménti jelenetre koncentráltam. Persze azóta történt elég sok más, de mégis még sosem találkoztam olyannal, akinek nem éreztem az érzelmeit. Azt hittem, hogy bennem van a hiba, de Edward és Alice is épp olyan ideges és feszült volt a közelében, hogy tudtam ez Bella miatt van.
-Min gondolkodsz ennyire szerelmem?-kérdezte Alice kíváncsian. Túl jól ismert ehhez még képesség sem kellett neki. Tudta, mikor mi a bajom. Elmosolyogtam magam, mert eszembe jutott néhány emlék, ami ehhez hasonló volt.
-Ne is válaszolj, hiszen úgy is tudom már.-jelentette ki kedvesem. Magamhoz húztam és forró csókot leheltem ajkaira. Ő is viszonozta és akkor sem tolt el magától, amikor többet akartam.
Csókunk egyre vadabb lett és már egyikünk sem akart mást, csak még többet abból, amit kapott. Mint egy vadállat úgy téptem le szerelmemről a kedvenc ruháját, de most nem szólt ezért egy szót sem. Majd, ha elmúlik a varázslat úgy is szóvá teszi, ráérek akkor aggódni emiatt.
Az ágyra huppantunk, szerelmem vadul markolt hajzuhatagomba, ami jól eső sóhajokat tört ki belőlem. Mellkasomat megtelítettem levegővel, annak ellenére, hogy nem volt szükségem rá. Letéptem minden zavaró darabot szerelmem testéről, és ezt ő sem hagyta szó nélkül, illetve cselekedet nélkül. Ő szintén leszaggatta rólam a nem oda illő darabokat, majd egy kicsit hangosabb sóhaj kíséretében egybe forrtunk. Más esetben most megtartóztatnánk magunkat, de őszintén szólva már rég nem volt alkalmunk erre, s most még az sem zavart, hogy egy vámpírokkal zsúfolt palotában vagyunk. Ők is csinálnak ilyet, vagy ha nem, akkor csak irigykedhetnek.
Hátamra feküdtem és pár percig a gyönyör hevében hagytam, hogy szerelmem irányítson. Lassú mégis vágytól fűtött mozdulattal emelte, majd leeresztette csípőjét meredező férfiasságomon. A kéjtől már nem bírtam magamban tartani szökni vágyó sóhajaim, így nem is ellenkeztem, amikor feltörtek bennem.
De igazán csak akkor sóhajtottam fel, amikor a paradicsomba értünk szerelmemmel. Zilálva dőltünk egymás karjaiba és pár percig csak a plafon fürkésztük mindketten. Éreztem mindent, amit Alice érzett. Boldogsággal és büszkeséggel töltött el, hogy miattam ilyen boldog szerelmem...

Demetri szemszöge:

Nagyon türelmetlen voltam már, mert Bella nem jött még mindig, pedig Aro mester már rég szólt neki. A következő pillanatban kinyílt a hatalmas terem ajtaja és végre a várt személy lépett be azon.
-Oh Bella, hát megjöttél?-csipkelődött Felix. Én azért nem vagyok ilyen bátor Bellaval, mert tudom mire képes, de úgy néz ki Felix még nem tanulta meg a leckét. Bella magabiztosan lépkedett a trón felé, közben nem bírta megállni, hogy gondolatával ne emelje fel, majd vágja a falnak Felixet. Végül is megérdemelte. A vendégsereg a biztonság kedvéért azért tett egy lépést, kivétel a hatalmas Felix másolat, Emmett Cullen.
-Bella egy kicsit finomabban is bánhatnál a katonáinkkal.-intette óvatosságra Marcus Bellat, de a vámpír nem számított arra, hogy Bella vendégek előtt is képes olyat tenni, amit máskor sem szeretnénk.
-Hogy mondtad?-kérdezte szikrázó tekintettel Marcus felé fordulva. Marcus mester ijedtében azt se tudta, mit csináljon, és inkább csak kényelmesen hátradőlt székében és megpróbált nem a lányra nézni.
Felix végül felkelt arról a helyről, ahová az imént taszították, ezzel is szégyent hozva hatalmas termetére.
-Bírom a kis csajt.-kacagta Emmett Cullen.
-Túl erősre sikerült. Huppsz!-színészkedett Bella. Ilyenkor szorul belé egy kis nőiesség is. Egy kis csáberő. Amit alapból senki sem láthat.
Lassú magabiztos léptekkel megközelítette a vámpírgyermeket, aki riadt arccal fürkészte a fel közeledő vámpírt. Bizonyára a látottak után már nagyon félt a végzetétől. Bella a gyerek vállán pihentette kezét és gondolom közben hallgatta a gondolatait.
-Őt nem engedem!-jelentette ki és én már most tudtam, hogy ez így is lesz. Kár lenne életeket áldozni ellene, mert akkor is ő fog győzni. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem érdemes vele harcba szállni. -Ne aggódj minden rendben lesz. És nem kell embert ölnöd.-tette még hozzá, majd egy kedves anyai puszit nyomott a kislány arcára.
-Mégis hogy gondoltad ezt?-kelt ki magából Aro mester. Bella erre a mondatára mérgesen és védelmezően maga mögé tolta a lányt és támadó állásba rogyasztotta lábait.
Mielőtt még egymásnak estek volna a katonák és Bella, Sulpicia lépett férje oldalára és megfogta vállát. Ezzel is arra ösztökélve, hogy hagyja. Úgy sincs esélye ellene. Bella a világon a legerősebb vámpír és kötve hiszem, hogy valaha is volt, vagy lesz gyenge pontja.
-Aro!-szólította meg kedvesét, de Aro megmakacsolta magát és a fejébe verte, hogy a vendégek előtt nem alázkodik meg Bella által.
-Felix, Demetri, Jane és Alec!-utasított, de én már ekkor tudtam, hogy úgy is mindegy mit teszünk. -Demetri fogd le Bellat! Felix kapd el a lányt!
Inkább nem is mozdultam, de Felix nem így gondolta és Bella felé tartott. Bella lerogyasztotta lábait, mint aki támadásra készül, de mintha már előre láttam volna, mire készül. Tudtam, hogy nem fizikai küzdelmet láthatunk.
Bella hatalmas energia töltetet küldött a felé tartó Felixre, aki darabokban hullott szét a terem minden egyes sarkában. Fel fog épülni, csak pár hét kérdése az egész.
-Remélem elég érhető voltam. A lány marad.-bizonygatta Bella miközben mélyen és magabiztosan Aro szemébe pillantott.
-Nyugalom, nem akarok rosszat.-hazudott. Már elég régóta szolgálom Arot ahhoz, hogy tudjam, újabb tervet eszelt ki, hogy véghez vigye, amit akar. Pont olyan stratégia mester, mint Bella. Mindketten tudják, mit hogyan érjenek el.
Pár lépés erejéig még megpróbálta elvenni a lányt, de valahogy mindig Bella kerekedett felül. Végül kénytelen volt megadni magát Bella kérésének.
Majd miután Bellat biztosította Aro, hogy tehet egy próbát a lánnyal, Fredre került a sor, aki már most reszketett Aro kedvenc katonájától.
Bella a puszta gondolatával tépte szét, majd égette el a vámpír tettemét. Aztán Edward Cullen felé fordult és magához hívta őt, bár ő elég értetlenül nézett a lányra. Bevallom kicsit féltékeny voltam. Már évszázadok óta próbálom megszerezni magamnak Bellat, de eddig sikertelenül. Millió katonát öltem már meg valami ürügy folytán, mert csak egy pillanatra is szemet vetettek rá. De ő még csak rám se nézett eddig úgy, mint egy nő tenné egy férfira.
A következő pillanatok azzal teltek, hogy Bellanak bemutatkozott a Cullen család. Nagyon féltékeny voltam, amikor a férfi tagokat ölelgette.
Miután ez is megvolt, és én közben Felix darabkáit egy kupacba pakoltam, Bella elindult az ajtó felé, ahol én álltam. összeszedtem minden bátorságom és ismét próbálkoztam nála.
-Szép volt cica!-mondtam és tökéletes fenekében markoltam. Bella megállt és én azt hittem, hogy bántani fog, de nem tette. Sőt. Hihetetlen közel hajolt hozzám.
-Igazán tetszettem?-dorombolt fülembe, ami szinte simogatta érzékeimet.
-Még szép.- feleltem szinte azonnal. Apró kezeit nyakamra csúsztatta, majd egy laza mozdulattal magához rántott és ajkát ajkamra tapasztotta. Elöntött a boldogság. Végre elcsattant köztünk az első csók. Olyan forrón csókolt, hogy azt hittem, ez az egész csak egy álom volt. Egy szép álom.
Arra azonban nem számítottam, hogy ez is csak egy csapda volt, én pedig az eszköz. Fájdalomtól felsikoltottam. Kate Denali képességét használva megrázott engem, ami mérhetetlen fájdalommal jár. Talán még Jane erejénél is rosszabb volt.
Összerogytam a márvány padlón, míg Bella oldalán a kislánnyal és a vendégeinkkel távozott a teremből. Én pedig megpróbáltam összeszedni magam, mind testileg és mind lelkileg, bár nekünk valóban nincs lelkünk, azért a helye még érezhető...

4. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejit. Ez elég hosszúra sikerült, szerintem, amiért úgy érzem, hogy megérdemlek egy kicsit több komit is, illetve nem csak hosszú, de izgalmas is, ha elolvasod meglátod miért :) Szóval olvasásra és komizásra fel! Puszi!

Bella szemszöge:

Mostanában olyan sok látogatónk van, akiknek persze Aro szeretne bemutatni engem. Léte során még nem találkozott olyan vámpírral, mint amilyen én vagyok. Renata képessége is egy pajzsból áll, de az övé fizikai pajzs és csak a védelemre szolgál, az enyém viszont egyben véd a mentális képességektől, másrészt, ha bevonok vele egy másik vámpírt is, akkor lemásolom a képességét és ezzel bizony végtelen hatalmam van. Persze nem vagyok elszállva magamtól. Aro szeretné, ha az összes látogatója képességét lemásolnám, de én nem szoktam engedelmeskedni neki, csak akkor, ha valóban különleges képességről van szó, de azt is csak kizárólag magam miatt csinálom. Nem érdekel, ő mit mond, csak a saját akaratom. Utálom ezt az életnek nem nevezhető létezést, és ezt Aronak és az itt élő összes vámpírnak kimutatom.
Ma érkezik a Cullen klán, hogy "végre" őket is megismerhessem és természetesen le kellene másolnom 3 képességet. Ők is állatvéren táplálkoznak, mint én. Aro megengedte, de hogy is tudott volna ellenkezni velem, hogy állatok vérén éljek. Nem bírnám az embereket megölni. Az undorító. Fújj!
Lassan sétáltam a trónterem felé, mivel már mindenki ott volt, kivéve persze engem. Már a vendégeink is ott voltak. És naná, hogy pont ma kell jobb életre bírnom egy nomádot. Valami Fred a neve. Ha jól tudom, Riley klánjába tartózik. Mostanság túl sok újszülöttel gyarapodtunk Riley által. Minek neki ekkora család. Túl szembetűnő ez a sok eltűnés, bizonyára nemsokára őt is el kell intéznem. Mindig engem bíznak meg ezzel a feladattal. Meg valami gyerek vámpír is itt lesz. Aro azt mondta őt feltétlenül meg kell ölni, mert még gyerek.
Lassan léptem be a hatalmas ajtón és minden szem rám szegeződött. A trón előtt térdelt Fred.
-Oh Bella, hát megjöttél?-gúnyolódott Felix. Nem volt hozzá kedvem, így a telepatikus képességemnek hála a puszta gondolatommal felemeltem őt és a mögöttem lévő falnak vágtam, de olyan erővel, hogy az egész terem beleremegett. A -gondolom -Cullen család pár lépést hátrált ettől a tettemtől, de az egyik, egy nagy darab sötét hajú srác jót mosolygott ezen.
Bevallom nekem is tetszett a dolog, elvégre közönség előtt még sosem püföltem szét Felix barátunkat.
A lépcsők előtt megálltam és vártam Aro megjegyzését. Nem szólt semmit, csak mosolygott.
-Bella egy kicsit finomabban is bánhatnál a katonáinkkal.-szidott le Marcus. Ő az egyetlen, aki még nem fél tőlem, de ezen hamar segíthetünk.
-Hogy mondtad?-kérdeztem, amire ijedten dőlt hátra a székben és kerülte a tekintetem. Ismét elmosolyogtam magam.
-Bírom a kis csajt.-hallottam meg a nagy darab hangját a vendégeink közül.
Ekkora már Felixnek is sikerült feltápászkodni a földről és felháborodva porolta le köpenyét.
-Túl erősre sikerült. Huppsz!-játszottam az ártatlant és ajkamhoz kaptam kezem. Pilláimat rebegtetni kezdtem.
Aztán odaléptem a gyerek vámpírhoz és a vállára tettem a kezem. És hallottam a gondolatait.
-"Nem akarok meghalni. Miért tették ezt velem? Miért lett belőlem egy ilyen ízé? Nincs senkim sem! Én nem akarok embereket ölni..."-gondolta magában. Közben azt is megtudtam, hogy az ő neve Bree. Megsajnáltam és az jutott az eszembe, hogy magam mellé fogadhatnám, elvégre egy gondolkodásúak vagyunk és valamiért régi önmagamra emlékeztet.
-Őt nem engedem!-jelentettem ki magabiztosan és a vörös tekintetbe fúrtam enyémet. A kislány megbabonázva figyelt engem.
-"Milyen kedves. Annyi szenvedés van a szemében. Mi történhetett vele?"-kérdezte magától gondolatban, amire elmosolyogtam magam és magamhoz öleltem őt. Ő is szorosan megölelt engem.
-Ne aggódj minden rendben lesz. És nem kell embert ölnöd.-hajoltam oda hozzá és egy apró puszit nyomtam arca bal oldalára.
-Mégis hogy gondoltad ezt?-háborodott fel Aro, Caius és Marcus szinte egyszerre. Én mérgesen rájuk emeltem tekintetem és a lányt magam mögé toltam, majd támadó állásban helyeztem magam. Aro azonnal intett társainak, hogy ne hamarkodjanak el semmit sem. Abban a pillanatban lépett elő Sulpicia, Aro felesége, aki anyám helyett anyám volt eddig is.
-Aro!-szólt férjére, de az megmakacsolta magát és a fejébe vette, hogy ennek az ártatlan teremtésnek halnia kell. De én ezt nem hagyom. Sajnálom, hogy pont egy ilyen pillanatban kell a vendégeknek is itt lenniük, de emiatt nem fogom őt magára hagyni.
-Felix, Demetri, Jane és Alec!-sorolta, de akár egy hadsereget is küldhetett volna, akkor sem hagytam volna. Azonnal bevontam a lányt a pajzsommal, így Jane és Alec hiába próbálkozott.
-Demetri fogd le Bellat! Felix kapd el a lányt!-adta ki a parancsot Aro, de tudta, hogy így is úgy is reménytelen.
Demetri nem mert felém lépni, de Felixnek még mindig nem volt elég. Megindult a parancsra, de jól tudta, hogy most vége. Ez a Fred meg azt hiszi, ha segít elvenni a lányt, akkor nem öljük meg. Mekkorát téved.
Felix rohamosan közeledett felém. A pajzsommal egyfajta energia töltetet tudok kilőni, ami olyan erős is lehet, hogy egy 100 emeletes épületet is felrobbanthatok vele. Most persze nem akarok akkorát, csak épp annyit, hogy Felix egy időre nyaralni menjen. Amint odaért hozzám lerogyasztottam lábam, mintha fizikai küzdelemre készülnék, de akkor kilőttem az energia töltetem és Felix darabokban repült szét a teremben. Szinte már mindenki szabályosan remegett.
Megfordultam, hogy a közönséggel szemben legyek. Bree a hátam mögül kukucskált ki, hogy ő is lássa az eseményeket.
-Remélem elég érhető voltam. A lány marad.-köptem a szavakat. Aro lassan elindult felém és én ismét támadó állásba kerültem.
-Nyugalom, nem akarok rosszat.-lépkedett óvatosan felém. Ellazítottam testem és a lány is biztonságban érezte már magát.
-Rendben. Legyen.-mondta és lehajtotta fejét, de aztán hirtelen mögém suhant és a lányt kikapta a kezemből, de én gyorsabb voltam és azonnal hármunkra vontam a pajzsom és Arora koncentrálva használtam Jane képességét. Aro üvöltve rogyott le a földre, a lány pedig mellém lépet és átkarolta derekam.
-"A lány marad!"-üzentem gondolatban. Ez is egy másolt képességem. A gondolat átvitel nagyon is hasznos, ha azt akarod csak egy valaki halljon.
Aro csak bólintani tudott a fájdalomtól.
-Jól van, de tiéd a felelősség, ha valami történik...-kezdte volna, de én a szavába vágtam.
-Nem fog! Én hallottam a gondolatait.-biztosítottam, amire a Cullen családból egy bronzvörös hajú srác kissé feszült lett és láthatóan zavarba került. Kíváncsi lettem, mitől volt ez.
-Remélem, ti sem okoztok nekem gondot.-kezdtem, de arról biztosított, hogy Bree életben maradhat. Szerintem mindenkivel elég világos voltam.
Leengedtem a pajzsot és csak a lányon és rajtam volt. Még nem bíztam annyira bennük, hogy védtelenül hagyjam őt. Majd ha sikerült bebizonyítani nekik, hogy a lánnyal nem lesz baj.
Odaléptem a nomádhoz és magabiztosan a szemébe néztem.
-Szóval te vagy Fred, igaz?-kérdeztem. Ő félve bólintott.
-Mit tettél?-tettem fel a következő kérdésem.
-Én...feltűnően túl sokat táplálkoztam, de ígérem, nem fordul elő többé.-bizonygatta, és én kedvesen elmosolyogtam magam.
-Igen tudom. Ebben én is biztos vagyok.-feleltem és Alec képességét kezdtem használni. Ő összerogyott a földön, elvégre nem érzett semmit, így fájdalom nélkül a gondolataimmal széttéptem, majd Benjamin képességét használtam. Benjamin az egyiptomi klán  egyik tagja. Ő képes a négy alapelemet irányítani. Ebből a négy alap elemből most csak a tűzre volt szükségem. Úgy ahogy volt, elégettem és amikor már teljesen biztos voltam abban, hogy már nem épülhet újra, elzártam a lángokat, melyek addig teste apró darabkáit nyaldosták.
Aro büszkén tapsolta meg művemet, de én nem bírtam ki, hogy ne eresszek el egy fintort. Undorodtam attól, ha el kellett vennem egy életet.
-Látom boldog vagy. Egy átkozott élettel kevesebb igaz?-gúnyolódtam, amire Aro kedvtelenül helyet foglalt.
-Sajnálom, de tudod, hogy veszélyeztette a titkunkat.-magyarázkodott bánatosan.
-Igen, tudom.-mondtam. Sajnáltam, hogy úgy ráförmedtem, elvégre valóban igaza van. Muszáj volt. Bree megértően nézett rám és ez most jól esett. Aprót simítottam arcán és eleresztettem egy kis mosolyt is.
-Te, gyere ide!-szólítottam meg a bronz vöröskét. Ő értetlenül nézett rám és mutatóujjával saját mellkasára bökött. -Igen te. Nem vagyok kancsal, tudtommal.-mondtam kissé mogorván, de a nagy darabnak így is tetszett.
Kinyújtottam kezem, amire ő még mindig értetlenül figyelt rám, majd Arora pillantott, aki aprót bólintott felé, így odanyújtotta a kezét.
Bevontam a pajzsom alá. Kezéből még nem olvastam ki semmit. Először szeretném, ha szabad akaratából mondaná el, amire az imént gondolt.
-"Mi a neved?"-kérdeztem először gondolatban. Ő zavartan kapkodta szemeit, de aztán felelt. Úgy láttam, nem lepődött meg a képességem ezen részétől.
-Edward. Edward Cullen vagyok.-mondta félve. Őt nem akartam megijeszteni, bár jobb ha előbb tudja meg, hogy velem nem játszadozhat.
-Nos Edward, mire gondoltál az előbb?-kérdeztem most már hangosan és próbáltam a lehető legkedvesebb hangon szólni hozzá. Először döbbent arcot vágott, majd gondolkodni kezdett. Homlokát összeráncolta, majd csalódottan válaszolt.
-Nem tudom, mire gondolsz.-felelte és ismét összeráncolta homlokát, de megint csalódottan vette tudomásul, hogy valami nem sikerült.
-Ha nem megy szép szóval, akkor majd megy másképp.-szögeztem le, amire ő megijedt. Biztos azt hitte, bántani fogom őt. Idő közben elengedtem kezét, így most magamhoz rántottam őt, hogy kiolvassam gondolataiból azt a részt, ami engem érdekelt.
Az egész csak annyi volt, hogy engem elemzett, hogy milyen harcias vagyok és hozzá teszem szexisen harcias. Ez mondjuk még jól is esett. Ő sem nézett ki rosszul, de sajnos nem hiszem, hogy bele tudnék szeretni. Meg aztán úgy sem lehetnénk boldogok, elvégre én a Volturi legfontosabb katonája vagyok, ő meg egy Cullen. De még mindig nem értettem, miért volt olyan feszült.


Edward szemszöge:

Olyan gyönyörű, ahogy kecses mozdulatokkal halad felénk. Olyan hévvel védte azt a gyermek vámpírt, mintha a saját vére lenne. Sajnos túlságosan elfoglalt, hogy az ő gondolatait halljam, így nem tudtam, mire gondolt Bree, amitől így megkedvelte, hogy az életét is odaadná neki. És ha valamelyik fiú rosszul bánik vele, ő bizony megtudja védeni magát. Olyan szép. Ő is vega, ezt Carlise nem mondta.
Aro megpróbálta kicselezni őt, de ő sokkal gyorsabb és okosabb volt mindenkinél. Elkapta Arot, és hallottam Jane gondolatain keresztül, hogy hiába próbálta megvédeni mesterét, nem tudta, mert Bella valami pajzsot von maga köré, ami megvédi a mentális képességektől. Ezt a pajzsot lökte ki, amikor Felixnek annyi lett. Persze ő majd felépül, de az beletelik pár hétbe.
Aztán úgy néztek egymás szemébe, mintha gondolatban beszélgetnének. Legalábbis a lány úgy beszélt, mert valamit mondott, de csak Aro válaszát hallottuk.
-Jól van, de tiéd a felelősség, ha valami történik...-egyezett végül bele Aro.
-Nem fog! Én hallottam a gondolatait.-szólalt meg végre hangosan is. Egyre zavaróbb, hogy nem hallom az ő gondolatait. Micsoda? Jutott el a tudatomig, amit az imént mondott. Ezek szerint ő hallotta, amint azóta elemeztem őt, hogy belépett a terem ajtaján. Most mégis mit gondolhat rólam? Mekkora egy tipikus barom férfi vagyok. Pedig én csak úgy gondoltam rá, mint a legtisztább lényre, akivel valaha is találkoztam. Mit beszélsz itt Edward?!-szidtam le magam gondolatban. Nem szabad, hogy ilyen gondolataid legyenek!
Odahívott magához és féltem, hogy most valamelyik képességét rajtam fogja kipróbálni, amiért piszkos gondolataimat nem tudtam megfékezni. De aztán csak beszélni kezdett és minden mondatával egyre nyugodtabb lettem.
-"Mi a neved?"-kérdezte gondolatban, de nem értettem, hogy ezzel meg mit akar. Tudni akarja talán, kit kínzott meg?
-Edward. Edward Cullen vagyok.-feleltem, de nem mertem túl magabiztos, vagy goromba hangot megütni, mert akkor talán rosszabb lesz az egész.
-Nos Edward, mire gondoltál az előbb?-kérdezte angyali hangon. Próbáltam olvasni a gondolataiban, de valamiért nem működött. Elvileg a pajzs védi őt, de én éreztem, hogy rám vonta, akkor pajzson belül hallanom kellene. Meg aztán az imént hallottam a gondolatát, most miért nem hallom?
-Nem tudom, mire gondolsz.-feleltem és  újrapróbálkozni kezdtem, hogy kilessem mire gondolt a kérdése alatt, de megint semmi. Hogy tudja irányítani a gondolatait. Tényleg nagyon erős vámpír, ahogy már Aro mondta, mielőtt még láttam volna őt. Hogy van ennyi képessége egyszerre. Carlise azt mondta ismeri őt, de azt is mondta, hogy nagyon sokat változott. Akkoriban, amikor ő is a Volturi tagja volt, ez a lány elzárkózott a külvilágtól és akkor még nem is volt ennyi képessége, szóval ő sem érti, mi ez az egész.
-Ha nem megy szép szóval, akkor majd megy másképp.-hadarta és én megijedtem, hogy most itt a vég. De mégis honnan tudnám, mire gondolt, ha nem enged a gondolataiba?
Úgy kapott a kezem után, mint szomjazó egy pohár víz után. Behunytam gyönyörű aranybarna szemeit és koncentrálni kezdett. Aro úgy nézett ki, mint aki tudja most éppen mit csinál Bella. Próbáltam meghallani a gondolatait, de nem ment. Aztán megpróbáltam még egyszer és akkor végre sikerült, de bár ne tudtam volna meg. Bella Aro képességét használva rájött a gondolataimra. Azért megkönnyebbültem, hogy ezentúl nem kell mellette vigyáznom, hogy ne hallja meg a piszkos gondolataimat. Elmosolyogta magát, majd elengedte kezem.
-Örvendek!-nyújtotta kezét, majd kezet ráztunk egymással és kiengedett a pajzsa alól.
-Szia Carlise!-intett oda fogadott apámnak, aki meglepődött ezen.
-Szia! Azt hittem annyira bepolcoltad magad a szobádba, hogy itt senkit sem ismertél. Hát mégis tudod a nevem.-jegyeztem meg azt, amit már mi is tudtunk.
Feszülten megölelte apró testét, majd visszaállt Esme mellé.
-Ő a feleségem Esme.-mutatta be fogadott anyámat, aki kedvesen odahajolt hozzá és egy apró félénk puszit nyomott arcára. Bella meglepődött ezen, de nem húzódott el.
-Szia Alice vagyok! Remélem, hogy nem vagy mindenkivel ilyen mogorva!-néha annyira pofátlan. És pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy megint elővegye ezt az énjét. Bella elmosolyogta magát, de nem volt az a szívből jövő mosoly, mint amivel engem jutalmazott meg nemrég.
-Ha nem bosszantasz fel, kedves leszek.-ajánlotta és húgom gondolatban már eltervezte mennyi mindent fog megvásároltatni vele.
-Szia Jasper vagyok.-mutatkozott be fivérem, de most Bella volt az, aki közvetlen volt vele. Odahajolt hozzá megölelte és egy puszit is nyomott arcára. Talán tetszik neki Jasper, de sajnos ő már foglalt. Hirtelen egy ismeretlen érzés fogott el. A saját testvéremre féltékeny lettem. Ki hallott már ilyet?
-És ki a feleség?-kérdezte. Miből gondolta, hogy nem pont Jasper a szingli közülünk?
-Én lennék.-lépett ki büszkén Alice és átkarolta férjét, majd egy szolid puszit nyomott arcára. Bella vágyakozva mosolygott rájuk. Talán most legszívesebben húgom helyében lenne.
-Szevasz kis csaj! Szerintem mi nagyon jóban leszünk. Végre lesz kivel bunyózni.-örvendezett a nagy medve. Olyan volt, mint egy kisgyerek.
-Szia nagy darab. Mondd a neved is megtudhatom, vagy elég ha egy-egy feltűnő tulajdonságod alapján különböztetnélek meg a többitől?-kérdezte viccelődve. Olyan szép volt, amikor mosolygott.
-Jah bocsi! Emmett vagyok.-mondta és azzal felkapta őt és megpörgette a levegőben. Bella, mint egy gyermek úgy kacagott a levegőben pörögve.
-Jól van most már tegyél le!-szólt rá fivéremre, de ő mintha meg sem hallotta volna. A következő pillanatban Emmett csurom vizesen és értetlenül pislogott Bellara, aki rettentően jól szórakozott a látványon.
-Bocsi, de jobb, ha megtanulod, hogy velem nem lehet szórakozni.-mondta szigorú tekintettel.
-Értem. Bocsi kis csaj! Csak ne bánts!-viccelődött Emmett. Bella viszont komoly volt. Aztán a következő pillanatban Rosaliera tévedt pillantása, de Rose nyilvánvalóan most is fennhordta az orrát, így nem akart bemutatkozni.
-Ő a feleségem. Rosalie.-mutatta be Emmett a feleségét. Bella illedelmesen felé nyújtotta kezét, de Rose nem mozdult. Rámorogtam, de nem vette a lapot.
-Semmi baj. Jegyeztem. Rosalie, igaz?-mondta kicsit sem kedvesen, ahogy Rosaliera nézett. Most már biztos, hogy őt nem kedveli.
A következő pillanatban pedig rám emelte szemeit és olyan mélyen belenézett az enyémekbe, hogy már attól féltem a vesémig lát.
-Téged pedig már ismerlek.-mondta. Meg akartam őt ölelni és egy puszit nyomni az arcára, ahogy a testvéreimnek is adott. Sajnos velem csak kezet rázott és hivatalosan is bemutatkozott nekem.
Még sokat beszélgettünk, de aztán Aro néhány katonáját arra utasította, hogy mutassák meg a szobánkat, amiben "aludni" fogunk.
Bella elindult az ajtó felé, gondolom távozni akart, Bree követte őt. Szinte egyszerre mozdultak. Demetri az ajtónál állt Felix darabkái mellett. Amikor Bella odaért mellé kötekedni kezdett.
-Szép volt cica!-mondta Bellanak és belemarkolt formás kis fenekébe, ami engem arra késztetett, hogy letépjem a fejét ennek a baromnak, de persze Bella megelőzött. Viszont féltem, hogy ők talán egy párt alkotnak, mert Bella vészesen közel hajolt Demetri arcához.
-Igazán tetszettem?-kérdezte Bella és szinte dorombolt hangja.
-Még szép.-válaszolta Demetri, Bella megfogta a nyakát és magához rántotta. Megcsókolta őt. Olyan szenvedélyesen csókolta, hogy most már biztos, hogy szeretik egymást. Egy világ omlott össze bennem ettől a látványtól, de amikor meghallottam Demetri sikolyát már tudtam, hogy ez is csak egy elterelő hadművelet volt Bellatól. Demetri teste apró szikráktól remegett. Csak egy valakit ismertem eddig, aki ilyenre képes. Még pedig Kate Denali. Megnyugodtam, mert tudtam, Bella is épp olyan szingli, mint én voltam.

3. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a 3. fejezetet, még nem tudom mennyit kell várni a következővel, de igyekszem majd azzal is, ha kapok komikat :) Jó olvasást! Puszi!

Alice szemszöge:

A kocsim úgy dorombolt, mint egy kis macska. Éppen a Volturihoz tartunk, mert Carlise már régen látta barátját, Arot. Régen ő is a Volturi tagja volt, de nem bírta nézni, ahogy kivégzik a társukat. Mesélt egy lányról, aki akkor már rég ott volt, amikor ő is csatlakozott a klánba. Bár akkor még újszülött éveit taposta és szerinte valami kegyetlen dolog történhetett vele, mert mindenkivel rideg volt, de többnyire inkább semmilyen sem volt. Folyton a szobájába zárkózott és csak egy valakivel sikerült összebarátkoznia, Carlise szerint ő Sahsa Denali volt. Sasha változtatta át Tanyat, Irinat és Katet. Ők mindhárman úgy tekintenek arra a nőre, mintha az anyuk lenne. Voltaképpen nekem sincs vele bajom, hiszen ő valóban az a szeretni való típus, de sajnos nem sokat találkozunk. Folyton úton van és szinte mindig elkerüljük egymást, amikor én a Denali klánhoz megyek.
-Mi a baj szerelmem?-hallottam meg mellettem Jasper hangját, a következő pillanatban pedig megfogta a kezem és megértően nézett rám. Pedig még nem is tudja, mire gondoltam. Csak érezte, hogy kicsit elkalandoztam. Az én anyám csak Esme lehet, ennek ellenére kedvelem Sashat. Mi lehet benne, ami azt a lányt megfogta és csak őt engedte közel magához? Nem értettem. Mit tud Sasha, amit a többiek nem tudnak. Valahogy ki kell derítenem, mi folyik itt. Ez nem tetszik nekem.
-Alice mondd már el, miért aggódsz ennyire!- lett egyre idegesebb kedvesem, de tudtam, hogy ezt az idegességet nem is ő érezte, hanem én, de belőle is ezt váltotta ki.
-Ne haragudj! Csak azon gondolkoztam, amit Carlise mesélt, amikor még Volterraban élt.-magyaráztam, de nem akartam részletesen elmondani neki. Nem akarom, hogy félreértse a gondolataimat. Még jó, hogy Edward nincs az én kocsimban. Velem Jasper, Rosalie és Emmett jönnek, Edward kocsijával pedig Carlise és Esme.
Carlise először egyedül akart jönni, de én láttam, hogy el kell jönnünk. Nem tudom pontosan mi fog történni, de láttam az egész családot, ahogy a trónteremben várunk valamire. Nem láttam semmi különöset, ami nagyon aggaszt engem. Ilyen még sohasem fordult elő velem.
Már közel voltunk és mivel egyre izgatottabb voltam, még jobban rátapostam a gázra. Az autóm már így is túl lépte a sebesség határait, de most nem érdekelt. Ő a kedvenc kocsim és ez kiváltság, szóval bírnia kell.
Jasper arcán széles mosoly terült. Szegényem biztosan nehezen tudja elviselni a kedély változásaimat.
-Alice talán láttál valamit?-puhatolózott Rose, de ennek most semmi köze sem volt az utazáshoz. Egyszerűen, amikor az én drága autómra gondolok, mindig jobb kedvre derülök. Nem értem magam sem, miért van ez. Furcsa kötöttség a miénk. Igaz picikém.-paskoltam meg a kormányt, ahogy gondolatban autómmal társalogtam. Ilyenkor elég hülyének éreztem magam és bizonyára, ha Edward most ebben a kocsiban ülne, szokásos fancsali képe helyett egy fülig érő mosolyt látnánk. Jót nevetne a gyermeteg hülyeségeimen.
-Nem. Egyszerűen csak jó kedvem van.-feleltem, éss a kormányt balra forgattam, mert épp egy kanyarban voltam. Még néhány kanyar és már ott is vagyunk.
Ahogy mondtam, mindössze 4 kanyart tettem még és már láttam Volterra hatalmas tornyait.
Hatalmas fékcsikorgással fékeztem le, amit persze csak én díjaztam. Elvégre szuper kocsim van.-mosolyogtam el magam, Rosalie megint gyanakodva figyelt engem.
-Mi van? Nem ismeritek a viccet.-jelentettem ki, s vállat vontam a dolgon. Kipattantam a kocsiból. Szerencsére senki sem volt az amúgy zsúfolt utcákon.
-Muszáj ekkora zajjal érkezned?-vont kérdőre Edward.
-Elnézést apuci, csak élveztem az autóm által nyújtott izgalmakat.-játszottam és, mint egy kisgyerek Edwardhoz bújtam. Ha tudtam volna, még doromboltam volna neki.
Carlise és a többiek csak a fejüket rázták a gyermeteg játékunkon.
-Mi lenne, ha bemennénk.-ajánlotta Carlise. Elég szigorú hangot ütött meg, így muszáj volt eleget tenni a kérésének. Mint az ártatlan kislány úgy indultam meg a bejárati ajtó felé. Az nyikorogva nyílt ki, hogy betekintést engedjen az előtérbe.
Az előtér közepén Jane állt és rideg tekintettel figyelt minket. Olyan fiatal és a sok szenvedés miatt ilyen mogorva lett. Túl korán kellett felnőnie szegénynek.
-Aro már vár titeket.-mondta. Hangja kimért volt és szigorú.
Megköszörültem a torkom és követtem a kis Janet. Ránk sem pillantott, hogy követjük-e. Végül is minek, elvégre mi vámpírok a fülünkre is hagyatkozhatunk.
-Szerbusztok. Carlise barátom, rég láttalak!-ölelték meg egymást Aro és Carlise. Nekem fintorra kellett húznom a számat, elvégre sosem tetszett, ahogy Aro rám néz. Amióta csak ismerem meg akar kaparintani magának, hogy egy újabb katonával bővüljön a gyűjteménye. Ahogy Edward is és Jasper is kiváló katona lenne Volterraban. Bár azt mondják van valaki, akinél még nem láttak erősebbet és maga a királyi család is retteg tőle.
Miután mindenkit külön köszöntött, helyet foglaltunk és vártunk. Nem történt semmi. Aro és fogadott apám elég sok mindenről beszélgettek. Valóban régen találkoztak, hiszen én sosem engedtem el apámat, mert féltettem őt. Ő a család feje és szeretném, ha ez így is maradna.
-Jane, szólnál neki! Csak kedvesen.-utasította Aro, amire Marcus és Caius felmorgott.
-Azonnal mester.-felelte Jane és nekünk hátat fordítva, elindult valahová.
Pár perc elteltével Jane üres kézzel tért vissza, vagyis bármi is volt az, amiért küldték, nem volt nála.
-Elment.-mondta és Aro idegesen belevágott a trón szék mögötti falba, ami apró darabokat köpött ki magából.
-Aro nyugalom. Mondtam már, hogy sok fejtörést fog még okozni nekünk.-szólalt meg Caius.
-Mit vártál, hiszen maga is tudja milyen erős és így szabadon engedheti akaratát.-csatlakozott a beszélgetéshez Marcus.
Mi pedig ide-oda kapkodtuk tekintetünket. Végül reggelre virradt és mi még mindig a teremben voltunk és beszélgettünk. Carlise Aroval, Caiussal és Marcussal társalgott, míg én a családommal voltam elfoglalva.
Jane, Alec, Felix és Demetri valami újszülött problémára hivatkozva távoztak még az éjjel valamikor.
De épp ebben a pillanatban léptek be. Egy férfi és egy még gyermek vámpírral az oldalukon. A kislány rettegett attól, ami most fog következni. Nem sokkal később egy újabb idegen lépett be a terembe. Lassú, magabiztos léptekkel haladt felénk. Szemei olyan színben pompáztak, mint amilyen a mienk volt.
Türelmetlenül mocorogtam, hogy végre ahhoz a ponthoz érjünk, hogy megismerhessem őt.


Maria szemszöge:

Mosolyogva gondoltam vissza arra az időszakra, amikor újszülött sereget alapítottam. Akkor még velünk volt Jasper is. Szerelmes volt belém és tudom, hogy még mindig szeret engem. Nem tudott elfelejteni és ha egyszer megtalálom, akkor bizony újra az ujjaim köré csavarom.
Ma már csak Nettie és Lucy maradt velem, bár néha az agyamra mennek ők is. Nettie újabban egy fiú után koslat, aki megjegyzem nem vámpír. Lucy újabb heppje, hogy váltsunk állatvére.-gúnyos képemet látva a lányok hamar rájöttek, hogy már megint az ötleteiken agyalok. Folyton felhúzom magam, mert két ilyen idiótát sózott rám az ég.-mérgelődtem magamban.
-Mi a baj Maria?-kérdezte Lucy, amire Nettie csak elnevette magát.
-Egy jó szex kéne neki és igazi szerelem.-mondta még mindig nevetve, amire én felpattantam a helyemről és a torkát vasmarkaim közé tartottam. Nem szándékoztam elengedni.
-Az újabb idióta ötleteiken rágódom, mert csak ti lehettek olyan hülyék, hogy vámpír létetekre pont a zsákmányba lesztek szerelmesek.-dühöngtem. Nettie rémült tekintettel nézett rám, amitől ördögi vigyorra húztam ajkamat. Majd ugyanolyan gonoszan felkacagtam.
-Holnap útnak indulunk.-jelentettem ki és ellöktem magamtól azt az idiótát.
-Mégis hova?-kérdezte Lucy, de amikor ránéztem, elhallgatott, mert félt tőlem. Jól is tette, mert egyszer úgy kikészítenek, hogy egy mozdulatomba kerül kinyírni őket.
-Volterraba.-mondtam, amire mindkettőjük szeme kikerekedett és csak bámultak rám. Hülyék.

Fred szemszöge:

Épp próbáltam más véleményre bírni Breet, amikor idegen vámpírok szaga csapta meg orromat. Felnéztem és négy vámpír láttam. Mindegyik egy undorító köpenyben volt. Volt köztük egy lány is. Ha jobban meggondolom, akkor szebb, mint Bree és talán még idősebb is nála. Ez a szutyok még kicsi hozzám.-gondolkodtam el az esélyeken.
-Te vagy Fred?-kérdezte a kis szépség. Jól állt neki a vörös szem.
Hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem és ettől a földre rogytam és üvölteni kezdtem.
-Elég!-kiabáltam, amire abbamaradt a  fájdalom.
-Ismétlem kérdésem: Te vagy Fred?-tette fel újra a kérdését a kis szöszke.
-Igen. Én vagyok.-nyögtem. Bree még mindig ott kuporgott a farönkön, ahol az imént épp kényeztetni szerettem volna, ha hagyta volna magát és nem zavarnak meg ezek.
-Ő pedig a vámpírgyerek?-kérdezte egy másik kisfiú, aki nagyon hasonlított erre a szépségre. Talán a testvére. Mi több az ikertestvére lehet.
-Velünk kell jönnötök.-szólalt meg mögöttük egy nagy darab barna hajú férfi. Erős volt, ezt a hatalmas izmai bizonyították. Nagy nehezen felálltam és elindultam utánuk. Bree csendben melléjük sietett. Biztos azt hitte, velük maradhat majd, ha visszajöttünk. A kis buta!-gondoltam magamban és elmosolyogtam magam.

Híreim

Sziasztok! Az a nagy hírem van, hogy nem tudom hova ígértem a fejiket és mi egyéb volt már, ugyanis már egy hete kórházban vagyok, vagyis már nem tegnap este jöttem haza, de még nagyon sokat kell pihennem. nem tudom, lehet ti a helyemben őrülnétek egy 3 hetes őszi szünetnek, de én ennek nem nagyon tudok őrülni, mint tudják néhányan ebben az évben lesz érettségim és nem jó ilyen sokat hiányozni...a lényeg az, hogy még nagyon kell vigyáznom magamra, mert a betegség ami miatt kórházba feküdtem ráment a májamra, a lépemre és a manduláim is már majdnem összeértek... :( szóval nagy bajban voltam és egy kicsit még abban vagyok, de most már jobb...nem is ezért írok most nektek, hanem csak jelentkeztem és ígérem a sok pihenés mellett megpróbálok még ha lopva is, de írni a fejiket és hamarosan hozom is :) Puszi!
u.i.: Remélem nem haragudtatok meg, ha valahol elmaradt a feji érkezése, bár már kiírtam az időpontot, de én sem terveztem kórházba menni :(
Barbie

2. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam nektek a fejit. Remélem, hogy ez is legalább annyira fog tetszeni, mint az előző feji! Kérek érte pár komit, ha lehet azért ne egyet :) Köszi! Puszi!

Tanya szemszöge:


Elegem van már abból, hogy mindenkiben Edwardot keresem. Miért nem képes adni nekem egy esélyt? Már olyan régóta ismerjük egymást és én az elejétől fogva oda vagyok érte, de ő még csak rám sem hederít.
Most is itt sétálok az utcákon és arról álmodozok, milyen jó lenne, ha Edward is itt lenne. Átölelne és testével "melegítene". Úgy néz ki, hogy a Denali klán összes tagjára átok ült, illetve Carmen és Eleazaron kívül, hiszen ők rátaláltak a szerelemre. Kate egy olyan férfiba szerelmes, aki egyébként az ellenségünk és ki tudja, hogy a férfi viszont szereti-e őt. Irina pedig még nem adta jelét annak, hogy szerelmes lenne. Ő csak falja a pasikat. Mielőtt megismertem Edwardot én is úgy faltam őket, mint testvérem. De a vele való találkozásom után, csak őt keresem mindenkiben. Sasha, aki átváltoztatott engem, egy emberbe lett szerelmes és át is változtatta őt, de akkor kiderült, hogy a férfi csak kihasználta anyámként tekintett szerettem érzelmeit. Sasha elhitte, hogy a férfi igazán szereti. Undorító egy alak. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, már akkor éreztem, hogy egy mocskos szemét állat.
-Tanya!-kiáltott egy ismerős hang. Amikor odanéztem megláttam Garrettet felém szaladni. Hát ebbe meg mi ütött?
-Garrett mit akarsz?-kérdeztem kedvtelenül.
-Jaj drága kis Tanyam, ne légy ilyen gonosz! Már mindent elfelejtettél?-a belőle áradó egoizmust már nem bírtam tovább hallgatni, így felpofoztam őt. Mégis mit képzel magáról?
-Tanya mégis mit művelsz?-Irina szinte a semmiből tűnt elő. Arca meglepettséget tükrözött. Megértettem őt, hiszen ő nem tud valami olyat, amit már rég el kellett volna mesélnem nekik.
-Én...csak...- hebegtem, de nem tudtam, hogy is mondhatnám el.




Felix szemszöge:


Ahogy elnéztem Aro mestert, ahogy Bellara néz. Mintha emberi lányára nézne így. Igen a nagy Aro mesternek emberként volt egy lánya, akiről vámpír léte óta semmit sem tud. Nem emlékszik arra sem, hogy nézett ki, de arra emlékszik, hogy volt egy lánya. És úgy érzi, olyan volt, mint Bella.
Bella ridegen viselkedik a mesterrel, ami azonban még inkább döbbenetet okoz másokban, hogy hagyja, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy közülünk senki sem tehetné meg.
Régebben próbálkoztam Bellanál, mert akkor úgy éreztem, ő az, akit kerestem, de ő hamar eltörölte a próbálkozásra szánt kedvemet. Kegyetlenül viselkedett velem és néha még most is érzékelteti velem azt az időszakot. Nem értem őt. Olyan, mint a jég. Semmi érzelem nincs benne. Legalább is semmi pozitív érzelem nincs a halott szívében. Az emléke néha mosolyt csal az arcomra, ahogy most is.
"-Ugyan már Bella, hiszen te nő vagy, én meg egy férfi. Miért ne adhatnánk magunknak egy esélyt?-kérdeztem és próbáltam enyhíteni a makacsságán.
-Te férfi?-kérdezte gúnyosan.-Megmondtam, hogy soha többet ne közelíts hozzám.-lett egyre dühösebb. Szemei szinte szikráztak a haragtól. Úgy éreztem, hogy testem megemelkedett és nem is tévedtem, mert a földtől legalább 10 centire voltam. Hirtelen mérhetetlen fájdalmat éreztem, ez olyan volt, mint amit Jane szokott tenni mindenkivel, kivéve őt. Rá maximum csak a fizikai képességek hatnak. Bár azok ellen is tud védekezni. Mondhatni ő a legerősebb a világon.
-Elég! Kérlek! Hagyd abba!-könyörögtem, mert ekkora fájdalmat képtelenség puszta erővel okozni. Aztán ledobott, amit persze akkor a több százéves járólap szívta meg."
Emlékszem utána körülbelül egy hétre elvette az érzékeimet. Ezt a képességet Alectól másolta le. Milyen erős és magabiztos nő. Azt hiszem ez volt az, ami a szépsége mellett magához vonzott engem.


Bella szemszöge:


Itt ülök, ahol mindig is szoktam, ha egyedüllétre vágyom. Tulajdonképpen még nem tettem ki a lábam Volterra falain, kivéve, amikor a tetőre mászok fel, bár az nem számít annak. A létem legnagyobb részét a szobámban töltöm, vagy Aro "mester" kérésére lemegyek a trónterembe, ahol én veszem el az életet a többi szerencsétlen vámpírtól, akik nem bírták lefékezni ösztöneiket, vagy valami más bűnt követtek el. Nem akartam én ezt. Miért nekem kell végezni velük. Miért nem gróf Aro mester teszi meg az ilyen piszkos munkákat?-tettem fel magamban a kérdést, amit kívülről egy grimasz tükrözött.
Egyébként alkonyat van. Ez a kedvenc napszakom. Ilyenkor minden olyan gyönyörű. Ahogy a nap elbújik és helyét a hold váltja fel. Ez egy csendes pillanat. Mint, ahogy az életet a halál követi. Ez az a dolog, amit én nem élhettem át. Nem ülhettem le megőszült fejjel az unokáim köré, hogy meséljek a régi szép időkről, vagy éppen Rómeó és Júlia történetét, akik az életükkel fizettek a szerelemükért.
Elképzeltem, ahogy én is úgy bújnék egy férfi karjaiba, mint Volterra szerelmes párjai. Szeretnék valakit magam mellé, aki megért engem. Ha ez a valaki nem is úgy lesz mellettem, mint szerelmem. Lehet akár úgy, mintha a gyermekem lenne, vagy a testvérem. Jane lenne erre a megfelelő, hiszen ő egyszerre gyerek és lány is, de nem ért meg engem. Így nem lennénk jóban. Szükségem van valakire. Itt Volterra kapuin belül mindenki fél tőlem, és odakint is azok, akik megismertek, bár megvallom kintről nincsenek sokan, akik személyesen ismernek, mivel az ismeretségem nagy számban csak hullaként hagyta el az itteni falakat. Mondhatnám, hogy ez vicces, de akkor hazudnék. Legalább is nekem nem az. Egész életemben harcoltam a háborúk ellen, erre hova jutottam. Egy háborúba, ami kissé meg van spékelve némi természetfelettivel. Na ez már nevetséges.
Sasha nem bírja a Volturit, de engem nagyon szeret. Csak miattam jön ide. Ezt az apró kis titkot már régóta magamban őrzöm, ahogy annyi mindent is.
Döntést hoztam. Arra jutottam, hogy igaza van Sashanak, ki kell lépnem innen és világot látni. Attól, hogy kilépek Volterra kapuin még nem lesz semmi bajom. Nekem bajom? Hiszen erős vagyok, talán kijelenthetem, hogy a legerősebb lény a világon. Mindenki fél tőlem. Olyan jó volt kint lenni, amikor Sasha nagy nehezen kicipelt innen. Akkor ellenkezhettem volna, de valahol mélyen én is menni akartam.
Barátokat akarok szerezni, de nem bízom meg senkiben. Sasha a legjobb barátnőm és egyben olyan, mintha az anyám lenne és ezt ő is jól tudja. Lépteket hallottam, ami a szobám felé tartott. Elrugaszkodtam a tetőtől és halk huppanással értem földet. Most semmi kedvem nem volt az idegesítő vámpírokhoz.
Szaladtam. A szellő csiklandozta bőrömet és ez rettentően jól esett. Még sosem futottam ilyen szabadon. Szinte repültem, a lábam alig érte a talajt. Meg sem álltam az erdőig, ahol Sasha és én voltunk pár hete. Kecsesen felugrottam arra az ágra, ahol ültem nem is olyan rég. Bár tulajdonképpen a hetek szinte örökké valóságot jelentenek. Sasha az egyetlen, akivel beszélek, s megjegyzem kedves vagyok. Vagyis nem igaz, mert ott van Sulpicia, ő Aro felesége és ő is olyan, mintha csak az anyámat látnám egy kedvesebb szériában. Ő ott volt mellettem, amikor még újszülött voltam és nehéz időszak elé néztem. Aro is ott lett volna, de mivel haragudtam rá, nem akartam, hogy a közelemben legyen. Most már nincs bennem akkora harag. Már beletörődtem, hogy ez az én sorsom. Az örökös szenvedés. Ma már csak a bizalmatlanságom tart távol a többi vámpírtól. Kívül erősnek, magabiztosnak, sérthetetlennek mutatom magam, de legbelül üvölt bennem a fájdalom, a magány és a kétségbeesés. A fájdalom, ami az elmúlt évszázadok emlékét hasítja szívembe. A magány, mert egy ilyen szörnyet, mint én nem sokan kedvelnek. Mondhatni szinte senki sem. Kétségbeesés, mert úgy érzem, én sosem érezhetek olyan tiszta és gyengéd érzelmet, mint a szerelem és talán engem sem fognak soha úgy szeretni, mert nem érdemlem meg. A sátán gyermeke nem érdemel boldogságot. És én ehhez tartom magam. De azért csak úgy teszek, mintha élvezném az "életet".




James szemszöge:


-Victoria túl nagy feltűnést keltesz azzal, hogy ennyi embert ölsz. Hagyj belőlük nekem is.-játszottam a komoly vámpírt, de nem bírtam sokáig játszani, mert elnevettem magam. Victoria szenvedélyesen megcsókolt. Arcán még ott volt az előző étel maradványa, de nem zavart, sőt. Az ő ajkától még édesebb volt a vér, mint alapjába véve.
-Ne haragudj drágám, de tudod, hogy megy ez. Olyan ellenállhatatlanok ezek a gyenge halandók.-húzta fintorra a száját, amikor az éppen földön kúszó férfira pillantott. Egy perc töredéke alatt a férfi előtt guggolt, az pedig meglepetten és riadtan próbált megfordulni, de mire ez sikerült szerelmem már ismét előtte volt.
A férfi értetlenül rángatta fejét hol ide, hol oda.
-Mi ez? Mit akarnak?-kérdezte kétségbeesetten.
-Mit akar? Miért csinálja ezt? Mi történik most? Miért vannak mindig ugyanazok az ostoba kérdések? Most válaszolj te az én kérdésemre. Ti már túl sokat kérdeztetek.-hajoltam én is az áldozatom felé. Ő rémülten kapkodni kezdte a levegőt, amit már nem sokáig szívhat be.
-James! Nem illik játszani az étellel.-szidott le Laurent, mint apa a gyermekét, amikor az asztalnál ülnek. Elmosolyogtam magam és a férfira néztem. Ő ide-oda kapkodta a fejét, hátha megtudja a következő lépést.
-Igaz.-feleltem és egy szempillantás alatt téptem le a halandó fejét, amiből a vér spriccelni kezdett. A vér útjába álltam és számmal felfogtam a "szökevényeket".

1. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet. Remélem őrültök neki és legalább annyi komit kapok, mint az előző fejinél! Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak! Hálás vagyok érte! Puszi! És jó olvasást!

Sasha szemszöge:

Annyira sajnálom őt. Szeretném végre boldognak látni. Hihetetlen, hogy 300 éve ismerem, de még egyszer nem láttam őt úgy igazán nevetni. A mosolyában és minden mozdulatában ott bujkál, mennyire keserű legbelül. Most amikor végre sikerült kicsábítanom őt a nagy világba, elszomorodik. Nem rég, még ha csak bús nevetés is volt, de legalább nem állt a sírás szélén.
Amilyen gyorsan csak lehetett betoltam a kocsimba, majd én is bepattantam és rátapostam a gázra. Volterra gyönyörű hely volt, de biztos vagyok benne, hogy ő még csak észre sem vette, hol élt idáig.
-És mondd mikor voltál utoljára vásárolni?-kérdeztem, bár ki sem kellett mondani ahhoz, hogy magam is rájöjjek, itt még csak ki sem mozdult még.
-Nos, én...még...nem igazán hagytam el Volterra falait.-felelte félénken. Ha nem tudnám, milyen erős, most azt hinném fél tőlem.
-Most meg mi olyan vicces?-kérdezte felháborodva, mivel előző képe láttán, nevetnem kellett.
-Gyere ide!-fékeztem le egy pillanatra az út szélén. És magamhoz öleltem őt. Éreztem, hogy teste megremegett. Most biztosan sírt. Nyugtatólag simogatni kezdtem hátát, de csak nem hagyott alább a sírással.
-Sajnálom! Te miért vagy még velem, ha egyszer ilyen keserű vagyok?-szipogta, amikor végre egy kicsit kezdett megnyugodni.
-Mert én így is kedvellek téged. És te vagy a legjobb barátnőm.- feleltem nemes egyszerűséggel, amire ő egy fancsali mosollyal jutalmazott.
-Én is szeretlek téged. Olyan vagy, mintha az anyám lennél.-válaszolta. Régebben mesélt az anyjáról. Elmondta, hogy az anyja egy nagyon rideg személyiség volt. Sosem mutatott érzelmeket, vagy ha mégis, akkor azok csak fájdalomról, gonoszságról árulkodtak. Így én büszkén fogadom el az anyai szerepet, mert ha valóban ilyen lányom lenne, akkor nem lennék vele olyan, mint amilyen emberi korából az anyja volt.

Hosszú ideig csak álltunk az út szélén és pátyolgattuk egymást, aztán elindultunk és végre neki láttunk a vásárlásnak. Azzal is hamar végeztünk, így haza cipekedtünk, és a kocsimat ott hagytam. Elindultunk az erdőbe, ahol régebben annyiszor jártunk együtt.
-Voltál már szerelmes?-kérdeztem az erdőben az egyik fatörzsének dőlve, míg ő ugyanazon fa egyik ágán üldögélt. Keservesen felkacagott.
-Nem hiszek a szerelemben.-mondta.-De voltam már házas. Még ember koromban.-mesélte. Még sosem mesélte el nekem, milyen volt emberként, vagy bármi. Az egyetlen, akiről mesélt az anyja volt, de az is csak szomorúságról szólt.
-Hm.-értelmes válasz, de ez nem neki szólt, hanem előző gondolatmenetemnek. Szegény lány, biztosan azért ilyen savanyú ábrázatú, mert emberként rengeteget szenvedett.
-És...ő milyen volt?-kíváncsiskodtam.
-Ki? A férjem?-kérdezte még mindig ugyanolyan hanggal. Bólintottam egy aprót. Nem néztem rá és tudtam, hogy ő sem engem figyelt, hanem a fák sűrűjén pásztázott végig tekintetével. Felsóhajtott.
- Túl öreg volt hozzám, de apám szerint nagyszerű katona és egy ilyen alak illik hozzám. Büszkén mutatták be a családi körünkben, mert katona volt, pont mint apám. Gyűlöltem őt. Ő mindig olyan undorító vágyakozással figyelt engem, pedig akkor még csak 8-9 éves lehettem. Valahányszor a húgommal játszottam, ő is ott volt. Simogatott, amitől a hideg is kirázott. Végül is apám akarata ellen nem mertem szegülni, így hozzámentem. A nászéjszakán viszont ellenkezni akartam, de ő...ő...-mesélte, de a sírás elérte az emlékek miatt, így én sem kényszerítettem a folytatásra. Felsuhantam arra az ágra, ahol ő ült és helyet foglaltam mellette. Bátortalanul a válla felé nyúltam és óvatosan magamhoz húztam. Karjaim közt tovább remegett.
Később, amikor végre megnyugodott, visszaindultunk, mert Aro már biztosan nyugtalankodik miatta. Számára is olyan, mintha csak a lánya lenne. Úgy szereti őt, bár ő elég rideg Aroval, elvégre ő változtatta át és emiatt neheztel rá. Ennyi idő után is.


Aro szemszöge:

Már évszázadok óta próbálom őt kiengesztelni. Semmi eredményt nem értem el ezzel kapcsolatban. Még a feleségem is megpróbálta őt jobb véleményre téríteni, de semmi. Menthetetlen. Miattam csak tovább szenved. Azt hittem, ha átváltoztatom őt, akkor majd boldog lesz. Akkoriban nagyon régóta figyeltem őt.
"1690-et írunk. Épp Londonban jártam. Átutazóban voltam a katonáimmal, mert egy vérszomjas fajtánk bélit kellett felkeresnünk, mert olyannyira elszabadultak állati ösztönei, hogy veszélyt hozhat a titkunkra, a létezésünkre. Meg kellett őt ölnünk. Már napok óta minden éjjel az ő házuk táján járkáltam és néztem őt, ahogy minden este szomorúan és lehajtott fejjel, néha keservesen sírva végzi a házi munkát. Az anyja mint a jég olyan volt gyermekéhez. Gyermekéhez, akit egykoron a szíve alatt hordott.Az apja nem élt, de volt ott egy férfi. Talán az ő férje volt. Azon az éjszakán minden máshogy történt. Aznap nem csak éjjel voltam az ablaka alatt. Hallottam és láttam, ahogy az a férfinek nevezett halandó megverte őt. Dühös lettem miatta. Milyen férfi az, melyik kezet emel asszonyára? A kezem ökölbe szorult, ahogy azt a jelenetet néztem. Aztán este lassú léptekkel, bátortalanul sétált haza felé, bár láttam rajta, hogy nem igazán igyekszik a férjéhez. Bizonyára fél valamitől. Talán rossz hírrel érkezik. Szemei alatt lila foltok voltak és a kezén is látszott még néhány véraláfutás és apró sebek is találhatók azon. Egész úton a hasát simogatta és valamit makogott az orra alatt. Hirtelen az ajkához, majd a homlokához és ájultam zuhant a föld felé. A lehető leggyorsabb tempómmal rohantam felé és az utolsó pillanatban elkaptam törékeny testét, mely már enélkül az esés nélkül is tele volt zúzódásokkal. Besuhantam vele a legközelebbi sikátorba és beszélni kezdtem hozzá. Végül felébredt és ijedten pattant fel az ölemből, de a hirtelen mozdulattól vissza is szédült oda.
-Nem akartalak megijeszteni, de elájultál és én segíteni akarok rajtad.-magyaráztam. Még véletlenül sem akartam kimondani, amire akkor készültem.
-Hogyan?-kérdezte. Hihetetlen mennyire értelmes volt és már akkor jól tudta, mire kell rákérdeznie ahhoz, hogy információra leljen.
-Hogy hívnak?-kérdeztem, mert hiába érintettem meg a kezét a nevére, sőt semmire sem jöttem volna rá. Megijedtem, mert ilyen létezésem során még egyszer sem fordult elő velem.
-Bella.-lehelte vékonyka és erőtlen hangján.
-Minden rendben lesz Bella. Ne aggódj! Majd én segítek rajtad és boldog leszel!-suttogtam már nyakába és tűhegyes fogaimat vékony bőrébe mélyesztettem..."
Az emlék hatására ismét undor fogott el. Én azt hittem. Akkor azt hittem, így talán segíthetek rajta, de nem így történt. Ezzel a tettemmel csak ártottam neki.

Edward szemszöge:

Elegem van már abból, hogy a családom minden tagjának van párja és ha ez még nem lenne elég, akkor még ráadásul engem is folyton azzal nyaggatnak, miért nincs még párom. Miért? Miért? Mert én nem akarom. Nem akarom oylan nyájas lenni, mint ők. Szeretem az egyedüllétet. Tulajdonképpen, ha nincs kivel megosztani az öröklétet, akkor bizony igazán arra vágysz csak, hogy mégis halott légy és ne egy ilyen szörnyeteg, mint én. Szeretek magányosan a kedvenc rétemre menni, ahol végre nem hallom Emmett idegesítő gondolatait, vagy Alice csipkelődő szavait, amiket gondolatban üzen. Rosalie megvető pillantásait. Esme aggódó gondolatait és Carlise is épp így tűnődik Edward Cullen nevezetű fián. Magát okolja, mert szerinte miatta vagyok boldogtalan. Jasper pedig csak szenved a folytonos savanyúságomtól. Vagy, ahogy Emmett mondaná mazochista viselkedésem miatt. Ők ezt nem érthetik. Neki ott van egy társ, akinek elmesélhetik problémáikat, és tanácsot kérhetnek tőlük. Odabújhatnak egy simogató kéz alá és akkor csókolhatják meg szerelmük mézédes ajkait, amikor csak akarják. Tanya nagyon sokszor próbálkozott már nálam, de tudom, hogy mellettem is csak addig ilyen kitartó, amíg be nem adom a derekam, bár erre várhat az örökké valóságig is. Eddig én vagyok az egyetlen, aki nem dobta magát a lábai elé, amikor meglátta és ez fáj neki.
-Edward! Gyere a nappaliba, mert jó hírem van!-kiáltott be szobám ajtajánál idegesítő pöttöm húgom.
Én pedig kicsit sem lelkesen indultam meg a nappali felé. Ahol addigra az egész család összegyűlt.

Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust, és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Kérlek írjátok le a véleményeteket!
Igyekszem az első fejivel, bár még nem tudom, mikor hozom, de hamarosan várható! Puszi!


"Sokat gondolkodtam már azon, milyen lehet a halál. Milyen érzés? És valóban lepörög előttünk az egész életünk?"-jutott eszembe még tudatlan régi önmagam. Akkor még azt sem tudtam, hogy léteznek vámpírok, nemhogy én is az legyek.
Igaz annak már 321 éve. Emlékszem még az életem utolsó részeire. Egy sötét utcán sétáltam. Nem akartam hazamenni. Nem akartam, hogy a férjem megtudja, soha nem ajándékozhatok neki örököst. Ez abban az időben rendkívül fontos dolog volt. Az anyaság szent volt, sőt szinte kötelező. Igaz csak 17 éves voltam, és a házasságom is nagyon friss volt, de egy türelmetlen férjjel muszáj volt felpörgetni az eseményeket. Azon a napon tudtam meg, hogy az anyaság örömeit én sosem élhetem át. Nem értettem, miért ilyen kegyetlen a sors. Ma már úgy gondolom, nem vesztettem semmit azzal, hogy vámpír lettem. Mit vesztettem volna? A uram nem volt éppen a férjek gyöngye. Erőszakos volt, és sokat ivott. Néha még vert is engem. A nászéjszakánkon is erőszakkal tett magáévá. Undorodtam tőle és féltem minden este, amikor megérkezett a munkájából. Katona volt. Egy hadvezér felesége voltam. Másrészt pedig az anyám egy rideg nőszemély volt, apám pedig már 10 éves koromban távozott az élők sorából. Ő is katona volt. Az ő posztját vette át az akkori férjem. Több, mint 10 évvel idősebb volt nálam a "hitvesem". Testvérem sajnos nem volt. Vagyis volt, de ő sajnos elhunyt az akkor még kezdeti spanyolnáthában. Abban az időben kezdődött ez a betegség és ő az első megbetegedők közt volt. Akkor még azt sem tudták miféle betegség az. Nem találtak gyógymódot rá, így a húgom meghalt. Alig pár hónapos volt. Nem sokkal az ő halála után apám is meghalt harc közben. Talán ő intézte így. Sanyarú életem volt. Nem is vágytam már másra, csak a halálra, de nem így. Nem így, hogy évszázadokkal később még mindig az legyek, aki gyenge halandóként szenvedett. Nem így, hogy tovább szenvedek, még ha elméletileg halott is vagyok. Szívem a sok emberi létemből átcipelt fájdalomtól apró szilánkokra hullt és nem ismerek olyan személyt, aki össze tudná ragasztani és újra "életre" kelteni.
-Szia!-kiáltott Sasha. Sasha Denali mindig kedvesen üdvözöl engem, ha erre mifelénk jár. Vöröses haja és vörös szeme kifejezetten jól álltak neki, bár én ellenzem az emberek kegyetlen megölését, de nem szólhatok bele más táplálkozási szokásába, így elvárom, hogy az enyémbe se szóljanak bele. Ez így fair.
-Szia Sasha!-köszöntöttem és hangom eléggé unottan hangzott.
-Mi ez a kicsit sem örömteli fogadtatás?-kérdezte, és még ezek után sem fagyott le a képéről a vigyor. Én is kedveltem őt, hiszen nagyon kedves volt. Ő amolyan anyáskodó típus. Úgy érzem egyszer ez viszi majd a vesztébe.
-Mi járatban?-érdeklődtem. Elvégre ezt várja el tőlem, vagy nem?
-Nos csak látogatóba jöttem hozzád.-jelentette ki és ez már javában gyanús volt számomra.
-Miért érzem úgy, hogy valami bűzlik a dologban?-kérdeztem, amire ő megforgatta szemeit.
-Ejnye! Miért van az, hogy ha eljövök meglátogatni az én drága barátnőmet, akkor egyből azt hiszi, rosszban sántikálok?-kérdezett vissza, amire elnevettem magam. Igaza lehet. Paranoiás vagyok, de hát ez van.
-Sajnálom! Jó, hogy itt vagy!-üdvözöltem most már kellőképpen. Nagyon kedveltem őt. Szinte olyan volt nekem, mintha az anyám lenne, illetve egyben a barátnőm is.
-Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? Most úgy is esik az eső és ha felnézel rájöhetsz, hogy nem mostanában fog elállni.-bökte ki, hogy mire készült. Na végül nem hiába éreztem azt, hogy valamire készül. Mosolyogva megforgattam a szemeimet, aztán karon ragadtam és se szó, se beszéd elindultunk vásárolni.