1. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet. Remélem őrültök neki és legalább annyi komit kapok, mint az előző fejinél! Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak! Hálás vagyok érte! Puszi! És jó olvasást!

Sasha szemszöge:

Annyira sajnálom őt. Szeretném végre boldognak látni. Hihetetlen, hogy 300 éve ismerem, de még egyszer nem láttam őt úgy igazán nevetni. A mosolyában és minden mozdulatában ott bujkál, mennyire keserű legbelül. Most amikor végre sikerült kicsábítanom őt a nagy világba, elszomorodik. Nem rég, még ha csak bús nevetés is volt, de legalább nem állt a sírás szélén.
Amilyen gyorsan csak lehetett betoltam a kocsimba, majd én is bepattantam és rátapostam a gázra. Volterra gyönyörű hely volt, de biztos vagyok benne, hogy ő még csak észre sem vette, hol élt idáig.
-És mondd mikor voltál utoljára vásárolni?-kérdeztem, bár ki sem kellett mondani ahhoz, hogy magam is rájöjjek, itt még csak ki sem mozdult még.
-Nos, én...még...nem igazán hagytam el Volterra falait.-felelte félénken. Ha nem tudnám, milyen erős, most azt hinném fél tőlem.
-Most meg mi olyan vicces?-kérdezte felháborodva, mivel előző képe láttán, nevetnem kellett.
-Gyere ide!-fékeztem le egy pillanatra az út szélén. És magamhoz öleltem őt. Éreztem, hogy teste megremegett. Most biztosan sírt. Nyugtatólag simogatni kezdtem hátát, de csak nem hagyott alább a sírással.
-Sajnálom! Te miért vagy még velem, ha egyszer ilyen keserű vagyok?-szipogta, amikor végre egy kicsit kezdett megnyugodni.
-Mert én így is kedvellek téged. És te vagy a legjobb barátnőm.- feleltem nemes egyszerűséggel, amire ő egy fancsali mosollyal jutalmazott.
-Én is szeretlek téged. Olyan vagy, mintha az anyám lennél.-válaszolta. Régebben mesélt az anyjáról. Elmondta, hogy az anyja egy nagyon rideg személyiség volt. Sosem mutatott érzelmeket, vagy ha mégis, akkor azok csak fájdalomról, gonoszságról árulkodtak. Így én büszkén fogadom el az anyai szerepet, mert ha valóban ilyen lányom lenne, akkor nem lennék vele olyan, mint amilyen emberi korából az anyja volt.

Hosszú ideig csak álltunk az út szélén és pátyolgattuk egymást, aztán elindultunk és végre neki láttunk a vásárlásnak. Azzal is hamar végeztünk, így haza cipekedtünk, és a kocsimat ott hagytam. Elindultunk az erdőbe, ahol régebben annyiszor jártunk együtt.
-Voltál már szerelmes?-kérdeztem az erdőben az egyik fatörzsének dőlve, míg ő ugyanazon fa egyik ágán üldögélt. Keservesen felkacagott.
-Nem hiszek a szerelemben.-mondta.-De voltam már házas. Még ember koromban.-mesélte. Még sosem mesélte el nekem, milyen volt emberként, vagy bármi. Az egyetlen, akiről mesélt az anyja volt, de az is csak szomorúságról szólt.
-Hm.-értelmes válasz, de ez nem neki szólt, hanem előző gondolatmenetemnek. Szegény lány, biztosan azért ilyen savanyú ábrázatú, mert emberként rengeteget szenvedett.
-És...ő milyen volt?-kíváncsiskodtam.
-Ki? A férjem?-kérdezte még mindig ugyanolyan hanggal. Bólintottam egy aprót. Nem néztem rá és tudtam, hogy ő sem engem figyelt, hanem a fák sűrűjén pásztázott végig tekintetével. Felsóhajtott.
- Túl öreg volt hozzám, de apám szerint nagyszerű katona és egy ilyen alak illik hozzám. Büszkén mutatták be a családi körünkben, mert katona volt, pont mint apám. Gyűlöltem őt. Ő mindig olyan undorító vágyakozással figyelt engem, pedig akkor még csak 8-9 éves lehettem. Valahányszor a húgommal játszottam, ő is ott volt. Simogatott, amitől a hideg is kirázott. Végül is apám akarata ellen nem mertem szegülni, így hozzámentem. A nászéjszakán viszont ellenkezni akartam, de ő...ő...-mesélte, de a sírás elérte az emlékek miatt, így én sem kényszerítettem a folytatásra. Felsuhantam arra az ágra, ahol ő ült és helyet foglaltam mellette. Bátortalanul a válla felé nyúltam és óvatosan magamhoz húztam. Karjaim közt tovább remegett.
Később, amikor végre megnyugodott, visszaindultunk, mert Aro már biztosan nyugtalankodik miatta. Számára is olyan, mintha csak a lánya lenne. Úgy szereti őt, bár ő elég rideg Aroval, elvégre ő változtatta át és emiatt neheztel rá. Ennyi idő után is.


Aro szemszöge:

Már évszázadok óta próbálom őt kiengesztelni. Semmi eredményt nem értem el ezzel kapcsolatban. Még a feleségem is megpróbálta őt jobb véleményre téríteni, de semmi. Menthetetlen. Miattam csak tovább szenved. Azt hittem, ha átváltoztatom őt, akkor majd boldog lesz. Akkoriban nagyon régóta figyeltem őt.
"1690-et írunk. Épp Londonban jártam. Átutazóban voltam a katonáimmal, mert egy vérszomjas fajtánk bélit kellett felkeresnünk, mert olyannyira elszabadultak állati ösztönei, hogy veszélyt hozhat a titkunkra, a létezésünkre. Meg kellett őt ölnünk. Már napok óta minden éjjel az ő házuk táján járkáltam és néztem őt, ahogy minden este szomorúan és lehajtott fejjel, néha keservesen sírva végzi a házi munkát. Az anyja mint a jég olyan volt gyermekéhez. Gyermekéhez, akit egykoron a szíve alatt hordott.Az apja nem élt, de volt ott egy férfi. Talán az ő férje volt. Azon az éjszakán minden máshogy történt. Aznap nem csak éjjel voltam az ablaka alatt. Hallottam és láttam, ahogy az a férfinek nevezett halandó megverte őt. Dühös lettem miatta. Milyen férfi az, melyik kezet emel asszonyára? A kezem ökölbe szorult, ahogy azt a jelenetet néztem. Aztán este lassú léptekkel, bátortalanul sétált haza felé, bár láttam rajta, hogy nem igazán igyekszik a férjéhez. Bizonyára fél valamitől. Talán rossz hírrel érkezik. Szemei alatt lila foltok voltak és a kezén is látszott még néhány véraláfutás és apró sebek is találhatók azon. Egész úton a hasát simogatta és valamit makogott az orra alatt. Hirtelen az ajkához, majd a homlokához és ájultam zuhant a föld felé. A lehető leggyorsabb tempómmal rohantam felé és az utolsó pillanatban elkaptam törékeny testét, mely már enélkül az esés nélkül is tele volt zúzódásokkal. Besuhantam vele a legközelebbi sikátorba és beszélni kezdtem hozzá. Végül felébredt és ijedten pattant fel az ölemből, de a hirtelen mozdulattól vissza is szédült oda.
-Nem akartalak megijeszteni, de elájultál és én segíteni akarok rajtad.-magyaráztam. Még véletlenül sem akartam kimondani, amire akkor készültem.
-Hogyan?-kérdezte. Hihetetlen mennyire értelmes volt és már akkor jól tudta, mire kell rákérdeznie ahhoz, hogy információra leljen.
-Hogy hívnak?-kérdeztem, mert hiába érintettem meg a kezét a nevére, sőt semmire sem jöttem volna rá. Megijedtem, mert ilyen létezésem során még egyszer sem fordult elő velem.
-Bella.-lehelte vékonyka és erőtlen hangján.
-Minden rendben lesz Bella. Ne aggódj! Majd én segítek rajtad és boldog leszel!-suttogtam már nyakába és tűhegyes fogaimat vékony bőrébe mélyesztettem..."
Az emlék hatására ismét undor fogott el. Én azt hittem. Akkor azt hittem, így talán segíthetek rajta, de nem így történt. Ezzel a tettemmel csak ártottam neki.

Edward szemszöge:

Elegem van már abból, hogy a családom minden tagjának van párja és ha ez még nem lenne elég, akkor még ráadásul engem is folyton azzal nyaggatnak, miért nincs még párom. Miért? Miért? Mert én nem akarom. Nem akarom oylan nyájas lenni, mint ők. Szeretem az egyedüllétet. Tulajdonképpen, ha nincs kivel megosztani az öröklétet, akkor bizony igazán arra vágysz csak, hogy mégis halott légy és ne egy ilyen szörnyeteg, mint én. Szeretek magányosan a kedvenc rétemre menni, ahol végre nem hallom Emmett idegesítő gondolatait, vagy Alice csipkelődő szavait, amiket gondolatban üzen. Rosalie megvető pillantásait. Esme aggódó gondolatait és Carlise is épp így tűnődik Edward Cullen nevezetű fián. Magát okolja, mert szerinte miatta vagyok boldogtalan. Jasper pedig csak szenved a folytonos savanyúságomtól. Vagy, ahogy Emmett mondaná mazochista viselkedésem miatt. Ők ezt nem érthetik. Neki ott van egy társ, akinek elmesélhetik problémáikat, és tanácsot kérhetnek tőlük. Odabújhatnak egy simogató kéz alá és akkor csókolhatják meg szerelmük mézédes ajkait, amikor csak akarják. Tanya nagyon sokszor próbálkozott már nálam, de tudom, hogy mellettem is csak addig ilyen kitartó, amíg be nem adom a derekam, bár erre várhat az örökké valóságig is. Eddig én vagyok az egyetlen, aki nem dobta magát a lábai elé, amikor meglátta és ez fáj neki.
-Edward! Gyere a nappaliba, mert jó hírem van!-kiáltott be szobám ajtajánál idegesítő pöttöm húgom.
Én pedig kicsit sem lelkesen indultam meg a nappali felé. Ahol addigra az egész család összegyűlt.