3. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a 3. fejezetet, még nem tudom mennyit kell várni a következővel, de igyekszem majd azzal is, ha kapok komikat :) Jó olvasást! Puszi!

Alice szemszöge:

A kocsim úgy dorombolt, mint egy kis macska. Éppen a Volturihoz tartunk, mert Carlise már régen látta barátját, Arot. Régen ő is a Volturi tagja volt, de nem bírta nézni, ahogy kivégzik a társukat. Mesélt egy lányról, aki akkor már rég ott volt, amikor ő is csatlakozott a klánba. Bár akkor még újszülött éveit taposta és szerinte valami kegyetlen dolog történhetett vele, mert mindenkivel rideg volt, de többnyire inkább semmilyen sem volt. Folyton a szobájába zárkózott és csak egy valakivel sikerült összebarátkoznia, Carlise szerint ő Sahsa Denali volt. Sasha változtatta át Tanyat, Irinat és Katet. Ők mindhárman úgy tekintenek arra a nőre, mintha az anyuk lenne. Voltaképpen nekem sincs vele bajom, hiszen ő valóban az a szeretni való típus, de sajnos nem sokat találkozunk. Folyton úton van és szinte mindig elkerüljük egymást, amikor én a Denali klánhoz megyek.
-Mi a baj szerelmem?-hallottam meg mellettem Jasper hangját, a következő pillanatban pedig megfogta a kezem és megértően nézett rám. Pedig még nem is tudja, mire gondoltam. Csak érezte, hogy kicsit elkalandoztam. Az én anyám csak Esme lehet, ennek ellenére kedvelem Sashat. Mi lehet benne, ami azt a lányt megfogta és csak őt engedte közel magához? Nem értettem. Mit tud Sasha, amit a többiek nem tudnak. Valahogy ki kell derítenem, mi folyik itt. Ez nem tetszik nekem.
-Alice mondd már el, miért aggódsz ennyire!- lett egyre idegesebb kedvesem, de tudtam, hogy ezt az idegességet nem is ő érezte, hanem én, de belőle is ezt váltotta ki.
-Ne haragudj! Csak azon gondolkoztam, amit Carlise mesélt, amikor még Volterraban élt.-magyaráztam, de nem akartam részletesen elmondani neki. Nem akarom, hogy félreértse a gondolataimat. Még jó, hogy Edward nincs az én kocsimban. Velem Jasper, Rosalie és Emmett jönnek, Edward kocsijával pedig Carlise és Esme.
Carlise először egyedül akart jönni, de én láttam, hogy el kell jönnünk. Nem tudom pontosan mi fog történni, de láttam az egész családot, ahogy a trónteremben várunk valamire. Nem láttam semmi különöset, ami nagyon aggaszt engem. Ilyen még sohasem fordult elő velem.
Már közel voltunk és mivel egyre izgatottabb voltam, még jobban rátapostam a gázra. Az autóm már így is túl lépte a sebesség határait, de most nem érdekelt. Ő a kedvenc kocsim és ez kiváltság, szóval bírnia kell.
Jasper arcán széles mosoly terült. Szegényem biztosan nehezen tudja elviselni a kedély változásaimat.
-Alice talán láttál valamit?-puhatolózott Rose, de ennek most semmi köze sem volt az utazáshoz. Egyszerűen, amikor az én drága autómra gondolok, mindig jobb kedvre derülök. Nem értem magam sem, miért van ez. Furcsa kötöttség a miénk. Igaz picikém.-paskoltam meg a kormányt, ahogy gondolatban autómmal társalogtam. Ilyenkor elég hülyének éreztem magam és bizonyára, ha Edward most ebben a kocsiban ülne, szokásos fancsali képe helyett egy fülig érő mosolyt látnánk. Jót nevetne a gyermeteg hülyeségeimen.
-Nem. Egyszerűen csak jó kedvem van.-feleltem, éss a kormányt balra forgattam, mert épp egy kanyarban voltam. Még néhány kanyar és már ott is vagyunk.
Ahogy mondtam, mindössze 4 kanyart tettem még és már láttam Volterra hatalmas tornyait.
Hatalmas fékcsikorgással fékeztem le, amit persze csak én díjaztam. Elvégre szuper kocsim van.-mosolyogtam el magam, Rosalie megint gyanakodva figyelt engem.
-Mi van? Nem ismeritek a viccet.-jelentettem ki, s vállat vontam a dolgon. Kipattantam a kocsiból. Szerencsére senki sem volt az amúgy zsúfolt utcákon.
-Muszáj ekkora zajjal érkezned?-vont kérdőre Edward.
-Elnézést apuci, csak élveztem az autóm által nyújtott izgalmakat.-játszottam és, mint egy kisgyerek Edwardhoz bújtam. Ha tudtam volna, még doromboltam volna neki.
Carlise és a többiek csak a fejüket rázták a gyermeteg játékunkon.
-Mi lenne, ha bemennénk.-ajánlotta Carlise. Elég szigorú hangot ütött meg, így muszáj volt eleget tenni a kérésének. Mint az ártatlan kislány úgy indultam meg a bejárati ajtó felé. Az nyikorogva nyílt ki, hogy betekintést engedjen az előtérbe.
Az előtér közepén Jane állt és rideg tekintettel figyelt minket. Olyan fiatal és a sok szenvedés miatt ilyen mogorva lett. Túl korán kellett felnőnie szegénynek.
-Aro már vár titeket.-mondta. Hangja kimért volt és szigorú.
Megköszörültem a torkom és követtem a kis Janet. Ránk sem pillantott, hogy követjük-e. Végül is minek, elvégre mi vámpírok a fülünkre is hagyatkozhatunk.
-Szerbusztok. Carlise barátom, rég láttalak!-ölelték meg egymást Aro és Carlise. Nekem fintorra kellett húznom a számat, elvégre sosem tetszett, ahogy Aro rám néz. Amióta csak ismerem meg akar kaparintani magának, hogy egy újabb katonával bővüljön a gyűjteménye. Ahogy Edward is és Jasper is kiváló katona lenne Volterraban. Bár azt mondják van valaki, akinél még nem láttak erősebbet és maga a királyi család is retteg tőle.
Miután mindenkit külön köszöntött, helyet foglaltunk és vártunk. Nem történt semmi. Aro és fogadott apám elég sok mindenről beszélgettek. Valóban régen találkoztak, hiszen én sosem engedtem el apámat, mert féltettem őt. Ő a család feje és szeretném, ha ez így is maradna.
-Jane, szólnál neki! Csak kedvesen.-utasította Aro, amire Marcus és Caius felmorgott.
-Azonnal mester.-felelte Jane és nekünk hátat fordítva, elindult valahová.
Pár perc elteltével Jane üres kézzel tért vissza, vagyis bármi is volt az, amiért küldték, nem volt nála.
-Elment.-mondta és Aro idegesen belevágott a trón szék mögötti falba, ami apró darabokat köpött ki magából.
-Aro nyugalom. Mondtam már, hogy sok fejtörést fog még okozni nekünk.-szólalt meg Caius.
-Mit vártál, hiszen maga is tudja milyen erős és így szabadon engedheti akaratát.-csatlakozott a beszélgetéshez Marcus.
Mi pedig ide-oda kapkodtuk tekintetünket. Végül reggelre virradt és mi még mindig a teremben voltunk és beszélgettünk. Carlise Aroval, Caiussal és Marcussal társalgott, míg én a családommal voltam elfoglalva.
Jane, Alec, Felix és Demetri valami újszülött problémára hivatkozva távoztak még az éjjel valamikor.
De épp ebben a pillanatban léptek be. Egy férfi és egy még gyermek vámpírral az oldalukon. A kislány rettegett attól, ami most fog következni. Nem sokkal később egy újabb idegen lépett be a terembe. Lassú, magabiztos léptekkel haladt felénk. Szemei olyan színben pompáztak, mint amilyen a mienk volt.
Türelmetlenül mocorogtam, hogy végre ahhoz a ponthoz érjünk, hogy megismerhessem őt.


Maria szemszöge:

Mosolyogva gondoltam vissza arra az időszakra, amikor újszülött sereget alapítottam. Akkor még velünk volt Jasper is. Szerelmes volt belém és tudom, hogy még mindig szeret engem. Nem tudott elfelejteni és ha egyszer megtalálom, akkor bizony újra az ujjaim köré csavarom.
Ma már csak Nettie és Lucy maradt velem, bár néha az agyamra mennek ők is. Nettie újabban egy fiú után koslat, aki megjegyzem nem vámpír. Lucy újabb heppje, hogy váltsunk állatvére.-gúnyos képemet látva a lányok hamar rájöttek, hogy már megint az ötleteiken agyalok. Folyton felhúzom magam, mert két ilyen idiótát sózott rám az ég.-mérgelődtem magamban.
-Mi a baj Maria?-kérdezte Lucy, amire Nettie csak elnevette magát.
-Egy jó szex kéne neki és igazi szerelem.-mondta még mindig nevetve, amire én felpattantam a helyemről és a torkát vasmarkaim közé tartottam. Nem szándékoztam elengedni.
-Az újabb idióta ötleteiken rágódom, mert csak ti lehettek olyan hülyék, hogy vámpír létetekre pont a zsákmányba lesztek szerelmesek.-dühöngtem. Nettie rémült tekintettel nézett rám, amitől ördögi vigyorra húztam ajkamat. Majd ugyanolyan gonoszan felkacagtam.
-Holnap útnak indulunk.-jelentettem ki és ellöktem magamtól azt az idiótát.
-Mégis hova?-kérdezte Lucy, de amikor ránéztem, elhallgatott, mert félt tőlem. Jól is tette, mert egyszer úgy kikészítenek, hogy egy mozdulatomba kerül kinyírni őket.
-Volterraba.-mondtam, amire mindkettőjük szeme kikerekedett és csak bámultak rám. Hülyék.

Fred szemszöge:

Épp próbáltam más véleményre bírni Breet, amikor idegen vámpírok szaga csapta meg orromat. Felnéztem és négy vámpír láttam. Mindegyik egy undorító köpenyben volt. Volt köztük egy lány is. Ha jobban meggondolom, akkor szebb, mint Bree és talán még idősebb is nála. Ez a szutyok még kicsi hozzám.-gondolkodtam el az esélyeken.
-Te vagy Fred?-kérdezte a kis szépség. Jól állt neki a vörös szem.
Hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem és ettől a földre rogytam és üvölteni kezdtem.
-Elég!-kiabáltam, amire abbamaradt a  fájdalom.
-Ismétlem kérdésem: Te vagy Fred?-tette fel újra a kérdését a kis szöszke.
-Igen. Én vagyok.-nyögtem. Bree még mindig ott kuporgott a farönkön, ahol az imént épp kényeztetni szerettem volna, ha hagyta volna magát és nem zavarnak meg ezek.
-Ő pedig a vámpírgyerek?-kérdezte egy másik kisfiú, aki nagyon hasonlított erre a szépségre. Talán a testvére. Mi több az ikertestvére lehet.
-Velünk kell jönnötök.-szólalt meg mögöttük egy nagy darab barna hajú férfi. Erős volt, ezt a hatalmas izmai bizonyították. Nagy nehezen felálltam és elindultam utánuk. Bree csendben melléjük sietett. Biztos azt hitte, velük maradhat majd, ha visszajöttünk. A kis buta!-gondoltam magamban és elmosolyogtam magam.

Híreim

Sziasztok! Az a nagy hírem van, hogy nem tudom hova ígértem a fejiket és mi egyéb volt már, ugyanis már egy hete kórházban vagyok, vagyis már nem tegnap este jöttem haza, de még nagyon sokat kell pihennem. nem tudom, lehet ti a helyemben őrülnétek egy 3 hetes őszi szünetnek, de én ennek nem nagyon tudok őrülni, mint tudják néhányan ebben az évben lesz érettségim és nem jó ilyen sokat hiányozni...a lényeg az, hogy még nagyon kell vigyáznom magamra, mert a betegség ami miatt kórházba feküdtem ráment a májamra, a lépemre és a manduláim is már majdnem összeértek... :( szóval nagy bajban voltam és egy kicsit még abban vagyok, de most már jobb...nem is ezért írok most nektek, hanem csak jelentkeztem és ígérem a sok pihenés mellett megpróbálok még ha lopva is, de írni a fejiket és hamarosan hozom is :) Puszi!
u.i.: Remélem nem haragudtatok meg, ha valahol elmaradt a feji érkezése, bár már kiírtam az időpontot, de én sem terveztem kórházba menni :(
Barbie

2. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam nektek a fejit. Remélem, hogy ez is legalább annyira fog tetszeni, mint az előző feji! Kérek érte pár komit, ha lehet azért ne egyet :) Köszi! Puszi!

Tanya szemszöge:


Elegem van már abból, hogy mindenkiben Edwardot keresem. Miért nem képes adni nekem egy esélyt? Már olyan régóta ismerjük egymást és én az elejétől fogva oda vagyok érte, de ő még csak rám sem hederít.
Most is itt sétálok az utcákon és arról álmodozok, milyen jó lenne, ha Edward is itt lenne. Átölelne és testével "melegítene". Úgy néz ki, hogy a Denali klán összes tagjára átok ült, illetve Carmen és Eleazaron kívül, hiszen ők rátaláltak a szerelemre. Kate egy olyan férfiba szerelmes, aki egyébként az ellenségünk és ki tudja, hogy a férfi viszont szereti-e őt. Irina pedig még nem adta jelét annak, hogy szerelmes lenne. Ő csak falja a pasikat. Mielőtt megismertem Edwardot én is úgy faltam őket, mint testvérem. De a vele való találkozásom után, csak őt keresem mindenkiben. Sasha, aki átváltoztatott engem, egy emberbe lett szerelmes és át is változtatta őt, de akkor kiderült, hogy a férfi csak kihasználta anyámként tekintett szerettem érzelmeit. Sasha elhitte, hogy a férfi igazán szereti. Undorító egy alak. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, már akkor éreztem, hogy egy mocskos szemét állat.
-Tanya!-kiáltott egy ismerős hang. Amikor odanéztem megláttam Garrettet felém szaladni. Hát ebbe meg mi ütött?
-Garrett mit akarsz?-kérdeztem kedvtelenül.
-Jaj drága kis Tanyam, ne légy ilyen gonosz! Már mindent elfelejtettél?-a belőle áradó egoizmust már nem bírtam tovább hallgatni, így felpofoztam őt. Mégis mit képzel magáról?
-Tanya mégis mit művelsz?-Irina szinte a semmiből tűnt elő. Arca meglepettséget tükrözött. Megértettem őt, hiszen ő nem tud valami olyat, amit már rég el kellett volna mesélnem nekik.
-Én...csak...- hebegtem, de nem tudtam, hogy is mondhatnám el.




Felix szemszöge:


Ahogy elnéztem Aro mestert, ahogy Bellara néz. Mintha emberi lányára nézne így. Igen a nagy Aro mesternek emberként volt egy lánya, akiről vámpír léte óta semmit sem tud. Nem emlékszik arra sem, hogy nézett ki, de arra emlékszik, hogy volt egy lánya. És úgy érzi, olyan volt, mint Bella.
Bella ridegen viselkedik a mesterrel, ami azonban még inkább döbbenetet okoz másokban, hogy hagyja, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy közülünk senki sem tehetné meg.
Régebben próbálkoztam Bellanál, mert akkor úgy éreztem, ő az, akit kerestem, de ő hamar eltörölte a próbálkozásra szánt kedvemet. Kegyetlenül viselkedett velem és néha még most is érzékelteti velem azt az időszakot. Nem értem őt. Olyan, mint a jég. Semmi érzelem nincs benne. Legalább is semmi pozitív érzelem nincs a halott szívében. Az emléke néha mosolyt csal az arcomra, ahogy most is.
"-Ugyan már Bella, hiszen te nő vagy, én meg egy férfi. Miért ne adhatnánk magunknak egy esélyt?-kérdeztem és próbáltam enyhíteni a makacsságán.
-Te férfi?-kérdezte gúnyosan.-Megmondtam, hogy soha többet ne közelíts hozzám.-lett egyre dühösebb. Szemei szinte szikráztak a haragtól. Úgy éreztem, hogy testem megemelkedett és nem is tévedtem, mert a földtől legalább 10 centire voltam. Hirtelen mérhetetlen fájdalmat éreztem, ez olyan volt, mint amit Jane szokott tenni mindenkivel, kivéve őt. Rá maximum csak a fizikai képességek hatnak. Bár azok ellen is tud védekezni. Mondhatni ő a legerősebb a világon.
-Elég! Kérlek! Hagyd abba!-könyörögtem, mert ekkora fájdalmat képtelenség puszta erővel okozni. Aztán ledobott, amit persze akkor a több százéves járólap szívta meg."
Emlékszem utána körülbelül egy hétre elvette az érzékeimet. Ezt a képességet Alectól másolta le. Milyen erős és magabiztos nő. Azt hiszem ez volt az, ami a szépsége mellett magához vonzott engem.


Bella szemszöge:


Itt ülök, ahol mindig is szoktam, ha egyedüllétre vágyom. Tulajdonképpen még nem tettem ki a lábam Volterra falain, kivéve, amikor a tetőre mászok fel, bár az nem számít annak. A létem legnagyobb részét a szobámban töltöm, vagy Aro "mester" kérésére lemegyek a trónterembe, ahol én veszem el az életet a többi szerencsétlen vámpírtól, akik nem bírták lefékezni ösztöneiket, vagy valami más bűnt követtek el. Nem akartam én ezt. Miért nekem kell végezni velük. Miért nem gróf Aro mester teszi meg az ilyen piszkos munkákat?-tettem fel magamban a kérdést, amit kívülről egy grimasz tükrözött.
Egyébként alkonyat van. Ez a kedvenc napszakom. Ilyenkor minden olyan gyönyörű. Ahogy a nap elbújik és helyét a hold váltja fel. Ez egy csendes pillanat. Mint, ahogy az életet a halál követi. Ez az a dolog, amit én nem élhettem át. Nem ülhettem le megőszült fejjel az unokáim köré, hogy meséljek a régi szép időkről, vagy éppen Rómeó és Júlia történetét, akik az életükkel fizettek a szerelemükért.
Elképzeltem, ahogy én is úgy bújnék egy férfi karjaiba, mint Volterra szerelmes párjai. Szeretnék valakit magam mellé, aki megért engem. Ha ez a valaki nem is úgy lesz mellettem, mint szerelmem. Lehet akár úgy, mintha a gyermekem lenne, vagy a testvérem. Jane lenne erre a megfelelő, hiszen ő egyszerre gyerek és lány is, de nem ért meg engem. Így nem lennénk jóban. Szükségem van valakire. Itt Volterra kapuin belül mindenki fél tőlem, és odakint is azok, akik megismertek, bár megvallom kintről nincsenek sokan, akik személyesen ismernek, mivel az ismeretségem nagy számban csak hullaként hagyta el az itteni falakat. Mondhatnám, hogy ez vicces, de akkor hazudnék. Legalább is nekem nem az. Egész életemben harcoltam a háborúk ellen, erre hova jutottam. Egy háborúba, ami kissé meg van spékelve némi természetfelettivel. Na ez már nevetséges.
Sasha nem bírja a Volturit, de engem nagyon szeret. Csak miattam jön ide. Ezt az apró kis titkot már régóta magamban őrzöm, ahogy annyi mindent is.
Döntést hoztam. Arra jutottam, hogy igaza van Sashanak, ki kell lépnem innen és világot látni. Attól, hogy kilépek Volterra kapuin még nem lesz semmi bajom. Nekem bajom? Hiszen erős vagyok, talán kijelenthetem, hogy a legerősebb lény a világon. Mindenki fél tőlem. Olyan jó volt kint lenni, amikor Sasha nagy nehezen kicipelt innen. Akkor ellenkezhettem volna, de valahol mélyen én is menni akartam.
Barátokat akarok szerezni, de nem bízom meg senkiben. Sasha a legjobb barátnőm és egyben olyan, mintha az anyám lenne és ezt ő is jól tudja. Lépteket hallottam, ami a szobám felé tartott. Elrugaszkodtam a tetőtől és halk huppanással értem földet. Most semmi kedvem nem volt az idegesítő vámpírokhoz.
Szaladtam. A szellő csiklandozta bőrömet és ez rettentően jól esett. Még sosem futottam ilyen szabadon. Szinte repültem, a lábam alig érte a talajt. Meg sem álltam az erdőig, ahol Sasha és én voltunk pár hete. Kecsesen felugrottam arra az ágra, ahol ültem nem is olyan rég. Bár tulajdonképpen a hetek szinte örökké valóságot jelentenek. Sasha az egyetlen, akivel beszélek, s megjegyzem kedves vagyok. Vagyis nem igaz, mert ott van Sulpicia, ő Aro felesége és ő is olyan, mintha csak az anyámat látnám egy kedvesebb szériában. Ő ott volt mellettem, amikor még újszülött voltam és nehéz időszak elé néztem. Aro is ott lett volna, de mivel haragudtam rá, nem akartam, hogy a közelemben legyen. Most már nincs bennem akkora harag. Már beletörődtem, hogy ez az én sorsom. Az örökös szenvedés. Ma már csak a bizalmatlanságom tart távol a többi vámpírtól. Kívül erősnek, magabiztosnak, sérthetetlennek mutatom magam, de legbelül üvölt bennem a fájdalom, a magány és a kétségbeesés. A fájdalom, ami az elmúlt évszázadok emlékét hasítja szívembe. A magány, mert egy ilyen szörnyet, mint én nem sokan kedvelnek. Mondhatni szinte senki sem. Kétségbeesés, mert úgy érzem, én sosem érezhetek olyan tiszta és gyengéd érzelmet, mint a szerelem és talán engem sem fognak soha úgy szeretni, mert nem érdemlem meg. A sátán gyermeke nem érdemel boldogságot. És én ehhez tartom magam. De azért csak úgy teszek, mintha élvezném az "életet".




James szemszöge:


-Victoria túl nagy feltűnést keltesz azzal, hogy ennyi embert ölsz. Hagyj belőlük nekem is.-játszottam a komoly vámpírt, de nem bírtam sokáig játszani, mert elnevettem magam. Victoria szenvedélyesen megcsókolt. Arcán még ott volt az előző étel maradványa, de nem zavart, sőt. Az ő ajkától még édesebb volt a vér, mint alapjába véve.
-Ne haragudj drágám, de tudod, hogy megy ez. Olyan ellenállhatatlanok ezek a gyenge halandók.-húzta fintorra a száját, amikor az éppen földön kúszó férfira pillantott. Egy perc töredéke alatt a férfi előtt guggolt, az pedig meglepetten és riadtan próbált megfordulni, de mire ez sikerült szerelmem már ismét előtte volt.
A férfi értetlenül rángatta fejét hol ide, hol oda.
-Mi ez? Mit akarnak?-kérdezte kétségbeesetten.
-Mit akar? Miért csinálja ezt? Mi történik most? Miért vannak mindig ugyanazok az ostoba kérdések? Most válaszolj te az én kérdésemre. Ti már túl sokat kérdeztetek.-hajoltam én is az áldozatom felé. Ő rémülten kapkodni kezdte a levegőt, amit már nem sokáig szívhat be.
-James! Nem illik játszani az étellel.-szidott le Laurent, mint apa a gyermekét, amikor az asztalnál ülnek. Elmosolyogtam magam és a férfira néztem. Ő ide-oda kapkodta a fejét, hátha megtudja a következő lépést.
-Igaz.-feleltem és egy szempillantás alatt téptem le a halandó fejét, amiből a vér spriccelni kezdett. A vér útjába álltam és számmal felfogtam a "szökevényeket".

1. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet. Remélem őrültök neki és legalább annyi komit kapok, mint az előző fejinél! Köszönöm azoknak, akik az előzőhöz írtak! Hálás vagyok érte! Puszi! És jó olvasást!

Sasha szemszöge:

Annyira sajnálom őt. Szeretném végre boldognak látni. Hihetetlen, hogy 300 éve ismerem, de még egyszer nem láttam őt úgy igazán nevetni. A mosolyában és minden mozdulatában ott bujkál, mennyire keserű legbelül. Most amikor végre sikerült kicsábítanom őt a nagy világba, elszomorodik. Nem rég, még ha csak bús nevetés is volt, de legalább nem állt a sírás szélén.
Amilyen gyorsan csak lehetett betoltam a kocsimba, majd én is bepattantam és rátapostam a gázra. Volterra gyönyörű hely volt, de biztos vagyok benne, hogy ő még csak észre sem vette, hol élt idáig.
-És mondd mikor voltál utoljára vásárolni?-kérdeztem, bár ki sem kellett mondani ahhoz, hogy magam is rájöjjek, itt még csak ki sem mozdult még.
-Nos, én...még...nem igazán hagytam el Volterra falait.-felelte félénken. Ha nem tudnám, milyen erős, most azt hinném fél tőlem.
-Most meg mi olyan vicces?-kérdezte felháborodva, mivel előző képe láttán, nevetnem kellett.
-Gyere ide!-fékeztem le egy pillanatra az út szélén. És magamhoz öleltem őt. Éreztem, hogy teste megremegett. Most biztosan sírt. Nyugtatólag simogatni kezdtem hátát, de csak nem hagyott alább a sírással.
-Sajnálom! Te miért vagy még velem, ha egyszer ilyen keserű vagyok?-szipogta, amikor végre egy kicsit kezdett megnyugodni.
-Mert én így is kedvellek téged. És te vagy a legjobb barátnőm.- feleltem nemes egyszerűséggel, amire ő egy fancsali mosollyal jutalmazott.
-Én is szeretlek téged. Olyan vagy, mintha az anyám lennél.-válaszolta. Régebben mesélt az anyjáról. Elmondta, hogy az anyja egy nagyon rideg személyiség volt. Sosem mutatott érzelmeket, vagy ha mégis, akkor azok csak fájdalomról, gonoszságról árulkodtak. Így én büszkén fogadom el az anyai szerepet, mert ha valóban ilyen lányom lenne, akkor nem lennék vele olyan, mint amilyen emberi korából az anyja volt.

Hosszú ideig csak álltunk az út szélén és pátyolgattuk egymást, aztán elindultunk és végre neki láttunk a vásárlásnak. Azzal is hamar végeztünk, így haza cipekedtünk, és a kocsimat ott hagytam. Elindultunk az erdőbe, ahol régebben annyiszor jártunk együtt.
-Voltál már szerelmes?-kérdeztem az erdőben az egyik fatörzsének dőlve, míg ő ugyanazon fa egyik ágán üldögélt. Keservesen felkacagott.
-Nem hiszek a szerelemben.-mondta.-De voltam már házas. Még ember koromban.-mesélte. Még sosem mesélte el nekem, milyen volt emberként, vagy bármi. Az egyetlen, akiről mesélt az anyja volt, de az is csak szomorúságról szólt.
-Hm.-értelmes válasz, de ez nem neki szólt, hanem előző gondolatmenetemnek. Szegény lány, biztosan azért ilyen savanyú ábrázatú, mert emberként rengeteget szenvedett.
-És...ő milyen volt?-kíváncsiskodtam.
-Ki? A férjem?-kérdezte még mindig ugyanolyan hanggal. Bólintottam egy aprót. Nem néztem rá és tudtam, hogy ő sem engem figyelt, hanem a fák sűrűjén pásztázott végig tekintetével. Felsóhajtott.
- Túl öreg volt hozzám, de apám szerint nagyszerű katona és egy ilyen alak illik hozzám. Büszkén mutatták be a családi körünkben, mert katona volt, pont mint apám. Gyűlöltem őt. Ő mindig olyan undorító vágyakozással figyelt engem, pedig akkor még csak 8-9 éves lehettem. Valahányszor a húgommal játszottam, ő is ott volt. Simogatott, amitől a hideg is kirázott. Végül is apám akarata ellen nem mertem szegülni, így hozzámentem. A nászéjszakán viszont ellenkezni akartam, de ő...ő...-mesélte, de a sírás elérte az emlékek miatt, így én sem kényszerítettem a folytatásra. Felsuhantam arra az ágra, ahol ő ült és helyet foglaltam mellette. Bátortalanul a válla felé nyúltam és óvatosan magamhoz húztam. Karjaim közt tovább remegett.
Később, amikor végre megnyugodott, visszaindultunk, mert Aro már biztosan nyugtalankodik miatta. Számára is olyan, mintha csak a lánya lenne. Úgy szereti őt, bár ő elég rideg Aroval, elvégre ő változtatta át és emiatt neheztel rá. Ennyi idő után is.


Aro szemszöge:

Már évszázadok óta próbálom őt kiengesztelni. Semmi eredményt nem értem el ezzel kapcsolatban. Még a feleségem is megpróbálta őt jobb véleményre téríteni, de semmi. Menthetetlen. Miattam csak tovább szenved. Azt hittem, ha átváltoztatom őt, akkor majd boldog lesz. Akkoriban nagyon régóta figyeltem őt.
"1690-et írunk. Épp Londonban jártam. Átutazóban voltam a katonáimmal, mert egy vérszomjas fajtánk bélit kellett felkeresnünk, mert olyannyira elszabadultak állati ösztönei, hogy veszélyt hozhat a titkunkra, a létezésünkre. Meg kellett őt ölnünk. Már napok óta minden éjjel az ő házuk táján járkáltam és néztem őt, ahogy minden este szomorúan és lehajtott fejjel, néha keservesen sírva végzi a házi munkát. Az anyja mint a jég olyan volt gyermekéhez. Gyermekéhez, akit egykoron a szíve alatt hordott.Az apja nem élt, de volt ott egy férfi. Talán az ő férje volt. Azon az éjszakán minden máshogy történt. Aznap nem csak éjjel voltam az ablaka alatt. Hallottam és láttam, ahogy az a férfinek nevezett halandó megverte őt. Dühös lettem miatta. Milyen férfi az, melyik kezet emel asszonyára? A kezem ökölbe szorult, ahogy azt a jelenetet néztem. Aztán este lassú léptekkel, bátortalanul sétált haza felé, bár láttam rajta, hogy nem igazán igyekszik a férjéhez. Bizonyára fél valamitől. Talán rossz hírrel érkezik. Szemei alatt lila foltok voltak és a kezén is látszott még néhány véraláfutás és apró sebek is találhatók azon. Egész úton a hasát simogatta és valamit makogott az orra alatt. Hirtelen az ajkához, majd a homlokához és ájultam zuhant a föld felé. A lehető leggyorsabb tempómmal rohantam felé és az utolsó pillanatban elkaptam törékeny testét, mely már enélkül az esés nélkül is tele volt zúzódásokkal. Besuhantam vele a legközelebbi sikátorba és beszélni kezdtem hozzá. Végül felébredt és ijedten pattant fel az ölemből, de a hirtelen mozdulattól vissza is szédült oda.
-Nem akartalak megijeszteni, de elájultál és én segíteni akarok rajtad.-magyaráztam. Még véletlenül sem akartam kimondani, amire akkor készültem.
-Hogyan?-kérdezte. Hihetetlen mennyire értelmes volt és már akkor jól tudta, mire kell rákérdeznie ahhoz, hogy információra leljen.
-Hogy hívnak?-kérdeztem, mert hiába érintettem meg a kezét a nevére, sőt semmire sem jöttem volna rá. Megijedtem, mert ilyen létezésem során még egyszer sem fordult elő velem.
-Bella.-lehelte vékonyka és erőtlen hangján.
-Minden rendben lesz Bella. Ne aggódj! Majd én segítek rajtad és boldog leszel!-suttogtam már nyakába és tűhegyes fogaimat vékony bőrébe mélyesztettem..."
Az emlék hatására ismét undor fogott el. Én azt hittem. Akkor azt hittem, így talán segíthetek rajta, de nem így történt. Ezzel a tettemmel csak ártottam neki.

Edward szemszöge:

Elegem van már abból, hogy a családom minden tagjának van párja és ha ez még nem lenne elég, akkor még ráadásul engem is folyton azzal nyaggatnak, miért nincs még párom. Miért? Miért? Mert én nem akarom. Nem akarom oylan nyájas lenni, mint ők. Szeretem az egyedüllétet. Tulajdonképpen, ha nincs kivel megosztani az öröklétet, akkor bizony igazán arra vágysz csak, hogy mégis halott légy és ne egy ilyen szörnyeteg, mint én. Szeretek magányosan a kedvenc rétemre menni, ahol végre nem hallom Emmett idegesítő gondolatait, vagy Alice csipkelődő szavait, amiket gondolatban üzen. Rosalie megvető pillantásait. Esme aggódó gondolatait és Carlise is épp így tűnődik Edward Cullen nevezetű fián. Magát okolja, mert szerinte miatta vagyok boldogtalan. Jasper pedig csak szenved a folytonos savanyúságomtól. Vagy, ahogy Emmett mondaná mazochista viselkedésem miatt. Ők ezt nem érthetik. Neki ott van egy társ, akinek elmesélhetik problémáikat, és tanácsot kérhetnek tőlük. Odabújhatnak egy simogató kéz alá és akkor csókolhatják meg szerelmük mézédes ajkait, amikor csak akarják. Tanya nagyon sokszor próbálkozott már nálam, de tudom, hogy mellettem is csak addig ilyen kitartó, amíg be nem adom a derekam, bár erre várhat az örökké valóságig is. Eddig én vagyok az egyetlen, aki nem dobta magát a lábai elé, amikor meglátta és ez fáj neki.
-Edward! Gyere a nappaliba, mert jó hírem van!-kiáltott be szobám ajtajánál idegesítő pöttöm húgom.
Én pedig kicsit sem lelkesen indultam meg a nappali felé. Ahol addigra az egész család összegyűlt.

Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust, és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Kérlek írjátok le a véleményeteket!
Igyekszem az első fejivel, bár még nem tudom, mikor hozom, de hamarosan várható! Puszi!


"Sokat gondolkodtam már azon, milyen lehet a halál. Milyen érzés? És valóban lepörög előttünk az egész életünk?"-jutott eszembe még tudatlan régi önmagam. Akkor még azt sem tudtam, hogy léteznek vámpírok, nemhogy én is az legyek.
Igaz annak már 321 éve. Emlékszem még az életem utolsó részeire. Egy sötét utcán sétáltam. Nem akartam hazamenni. Nem akartam, hogy a férjem megtudja, soha nem ajándékozhatok neki örököst. Ez abban az időben rendkívül fontos dolog volt. Az anyaság szent volt, sőt szinte kötelező. Igaz csak 17 éves voltam, és a házasságom is nagyon friss volt, de egy türelmetlen férjjel muszáj volt felpörgetni az eseményeket. Azon a napon tudtam meg, hogy az anyaság örömeit én sosem élhetem át. Nem értettem, miért ilyen kegyetlen a sors. Ma már úgy gondolom, nem vesztettem semmit azzal, hogy vámpír lettem. Mit vesztettem volna? A uram nem volt éppen a férjek gyöngye. Erőszakos volt, és sokat ivott. Néha még vert is engem. A nászéjszakánkon is erőszakkal tett magáévá. Undorodtam tőle és féltem minden este, amikor megérkezett a munkájából. Katona volt. Egy hadvezér felesége voltam. Másrészt pedig az anyám egy rideg nőszemély volt, apám pedig már 10 éves koromban távozott az élők sorából. Ő is katona volt. Az ő posztját vette át az akkori férjem. Több, mint 10 évvel idősebb volt nálam a "hitvesem". Testvérem sajnos nem volt. Vagyis volt, de ő sajnos elhunyt az akkor még kezdeti spanyolnáthában. Abban az időben kezdődött ez a betegség és ő az első megbetegedők közt volt. Akkor még azt sem tudták miféle betegség az. Nem találtak gyógymódot rá, így a húgom meghalt. Alig pár hónapos volt. Nem sokkal az ő halála után apám is meghalt harc közben. Talán ő intézte így. Sanyarú életem volt. Nem is vágytam már másra, csak a halálra, de nem így. Nem így, hogy évszázadokkal később még mindig az legyek, aki gyenge halandóként szenvedett. Nem így, hogy tovább szenvedek, még ha elméletileg halott is vagyok. Szívem a sok emberi létemből átcipelt fájdalomtól apró szilánkokra hullt és nem ismerek olyan személyt, aki össze tudná ragasztani és újra "életre" kelteni.
-Szia!-kiáltott Sasha. Sasha Denali mindig kedvesen üdvözöl engem, ha erre mifelénk jár. Vöröses haja és vörös szeme kifejezetten jól álltak neki, bár én ellenzem az emberek kegyetlen megölését, de nem szólhatok bele más táplálkozási szokásába, így elvárom, hogy az enyémbe se szóljanak bele. Ez így fair.
-Szia Sasha!-köszöntöttem és hangom eléggé unottan hangzott.
-Mi ez a kicsit sem örömteli fogadtatás?-kérdezte, és még ezek után sem fagyott le a képéről a vigyor. Én is kedveltem őt, hiszen nagyon kedves volt. Ő amolyan anyáskodó típus. Úgy érzem egyszer ez viszi majd a vesztébe.
-Mi járatban?-érdeklődtem. Elvégre ezt várja el tőlem, vagy nem?
-Nos csak látogatóba jöttem hozzád.-jelentette ki és ez már javában gyanús volt számomra.
-Miért érzem úgy, hogy valami bűzlik a dologban?-kérdeztem, amire ő megforgatta szemeit.
-Ejnye! Miért van az, hogy ha eljövök meglátogatni az én drága barátnőmet, akkor egyből azt hiszi, rosszban sántikálok?-kérdezett vissza, amire elnevettem magam. Igaza lehet. Paranoiás vagyok, de hát ez van.
-Sajnálom! Jó, hogy itt vagy!-üdvözöltem most már kellőképpen. Nagyon kedveltem őt. Szinte olyan volt nekem, mintha az anyám lenne, illetve egyben a barátnőm is.
-Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? Most úgy is esik az eső és ha felnézel rájöhetsz, hogy nem mostanában fog elállni.-bökte ki, hogy mire készült. Na végül nem hiába éreztem azt, hogy valamire készül. Mosolyogva megforgattam a szemeimet, aztán karon ragadtam és se szó, se beszéd elindultunk vásárolni.