8. fejezet

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Legalábbis remélem, hogy még akad ilyen és kapok pár kommit ehhez a fejezethez amíg nem hozom a következőt. Igyekszem a fejikkel, de nem ígérem hogy 1-2 hét múlva tudom hozni a folytatást de igyekszem minden hónapban legalább egy fejit hozni nektek. Remélem azért még van aki olvassa a történetet.
Jó olvasást nektek!
Puszi!


"Mindenki hallja, hogy mit mondasz,a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki. "



Bella szemszöge:


-Ugyan, miért hiszed mindig, hogy egy telefonálásnak van valami rejtett szándéka?-kérdezte színpadias sértődöttséggel. Bevallom nem sikerült meggyőznie engem. De mit lehet tenni, ha most rögtön nem is, de előbb-utóbb úgy is megtudom, mi volt a valódi oka a telefonhívásának.Azért megvallom őszintén rendkívül zavart a dolog,hogy nem tudhatom a valódik okát a hívásának és bár tudom, hogy előttem nem maradhat örökre titok, mégis türelmetlenül várom már, hogy megtudjam.

***hetekkel később***


-Bella nem gondolod, hogy túl nagy a csend Volterra falain túl?-kérdezte Bree, amikor vadászatból visszaérve az ágyra vágódtunk. Elgondolkodtató volt, amit mondott és mostanában én is sokat agyaltam ezen a kérdésen, hogy miért nem látok sehol sem gondokat. Senki sem látogat Volterraba, senkit nem kell megölni valamilyen tettéért. Különös.
-Az igazat megvallva engem is nagyon idegesít a dolog, hiszen ilyen nem mostanában fordult elő.-magyaráztam. Breevel kifejezetten tökéletes összhangban voltunk bármiről is volt szó. Ő olyan volt, mintha önmagamat látnám egy kicsit fiatalabb szériában. Abban a pillanatban Makenna rontott be a szobámba és őrült módjára vetette magát rám. Bree jóízűen kacagott a jeleneten és bevallom nekem is tetszett a dolog, de meg kellett tartanom a szigorú külsőmet a vámpírokkal szemben.
-Makenna kérlek ezt fejezd be!-utasítottam a lányt, de ő persze megmakacsolta magát és továbbugrált rajtam. Hirtelen úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba, így felpattanva csikálni kezdtem őt, amitől hatalmas kacajba kezdett. Magam sem értettem, mi ütött belém, de most nem törődtem semmivel sem. Jól esett hallani, hogy boldogságot váltok ki valakiből. Annyira jó érzés volt és ez megijesztett engem. Abban a pillanatban rájöttem, hogy mit tettem. Hirtelen az ajtónak vágódtam és két meglepett vámpír tekintettel találtam szembe magam. Kisuhantam a szobából, hiszen nem tudtam elhinni, hogy eddig felépített életem eddigi legnagyobb baromságát követtem el. Hagytam magam sodródni az érzelmeimmel. -Hogy lehettél ilyen marha Isabella Volturri!-szidtam le magam gondolatban, miközben az erdő felé suhantam. Többet nem engedem magam felett elveszteni az önuralmam. Ez volt az utolsó hiba, amit elkövettem az életem során. Az utolsó!



***pár nappal később***



Éppen az erdőben sétálgattam és a napokban történt dolgokról gondolkodtam. Életemben először esett meg velem, hogy nem bírtam uralkodni az érzéseimen. Nem akarok többet magamhoz engedni senkit sem. Az túl sok fájdalommal jár. Bree az egyetlen, de még őt sem voltam képes úgy közel engedni magához, hogy el tudjam neki mesélni a múltam.
Amikor beértem a várba, a nagy terem felé vettem az utam. Arra gondoltam, hogy beszélni fogok Aroval, mert nekem roppantul gyanús, hogy semmi sem történik mostanában. Amikor az ajtóhoz értem beszélgetésre lettem figyelmes. Azonnal a hang forrásához vettem az irányt. A Cullen gyerekek voltak. Jobban mondva Alice és Edward. Odasurrantam, hogy végighallgassam a beszélgetést.
-Edward meg kell próbálnod! Amióta ismerlek még nem láttalak nőre nézni úgy, mint hogy rá néztél akkor, amikor megérkeztünk Volterraba.-mondta a kis idegesítő energia törpe.
-Alice, te ezt nem értheted!- mordult rá a bronz vörös hajú vámpír az apró lányra. Olyan hevességgel beszélt arról a lányról, ilyet még azoknál a vámpíroknál sem láttam, akikről tényleg biztosan elmondhatom, hogy valóban szerelmesek voltak. Kíváncsiságom nem engedett megnyugodni és ezért használtam a gondolatolvasó képességemet.
"-Miért ilyen bonyolult? Miért egy tiltott gyümölcs kell nekem? Aro megmondta, hogy Bella nem lehet az enyém, mert ő a legjobb katonája és amúgy is lehetetlenség lenne, mivel Bella keze már másé."-gondolta magában Edward. Most engem is meglepett. Edward szerelmes belém? És én nem vettem észre, pedig ezek szerinte az első pillanattól fogva komoly érzelmeket táplál irántam. Ez lehetetlen! Ki tudna szerinte egy ilyen rideg szörnyeteget, mint amilyen én vagyok?-gondoltam magamban. Hirtelen felindulásból kiléptem, és így megláttak engem. Rájöttek, hogy mindent hallottam, talán többet is, mint akartam. Bár azt nem értettem, hogy mégis miért mondta Aro, hogy az én kezem már másé...
-Bocsánat!- jött ki az első szó a számból és azonnal a számhoz kaptam a kezemmel. Rájöttem, hogy a rideg Bella most az ő szemükben elveszett. A rideg és kíméletlen Bella bocsánatot kért két idegen vámpírtól.Elrohantam, de még láttam, hogy Edward utánam nyúlt, de nem ért el engem.
-Bella várj!- kiáltottak utánam szinte egyszerre Alice és Edward. Viszont én nem akartam megállni. Egyben örülök a vámpír létem miatt. Mégpedig annak, hogy a könnyeimet eltudom takarni. Halk zokogásba kezdtem.


Edward szemszöge:

Éppen annak a szoba melletti erkélyen ültem, ami Bella, Bree és ideiglenesen az én szobám. Azon gondolkodtam, hogy miért kellett pont belé szeretnem. Annyi vámpír van még rajta kívül és én mégis őt találtam. Kívül nem mondaná meg róla senki sem, hogy milyen ritka kivételes gyönyörűség. A lelke tiszta, de még csak a napokban jöttem rá, hogy mennyi keserűséget kellett lenyelnie. Bella rengeteget szenvedett. Annyira szeretnék segíteni rajta, de amíg nem beszél, addig én sem tudom, hogy tudnék segíteni rajta.
-Mit csinálsz Edward?- hallottam meg hirtelen Alice hangját. Megrezzentem. Hátrafordítottam fejem, de nem szóltam semmit. Ez persze nem riasztotta vissza húgomat. Lassú, kis léptekkel odajött mellém. Felült az erkély vastag párkányára és várt. Én is vártam valami nagy csodára, ami mindent megváltoztatna.
-Edward elmondanád, hogy mi a baj? Tegnap volt egy komoly látomásom.- kezdett bele Alice. Ránéztem és kérdő tekintetem további magyarázatra sarkallta őt. - Láttam, amint megcsókolod Bellat.- mondta és én azonnal belenéztem a fejébe.
"Az erdőben voltunk itt Olaszországban.Egy mohával benőtt fatörzsén ült Bella és magában zokogott. Odaléptem hozzá és megérintettem a hátát. Végigsimítottam azon és ő felnézett rám. Nem láttam szemében azt, hogy nem akarja, hogy ott legyek így leguggoltam vele szemben. Mesélni kezdett és én megdöbbenve figyeltem a történetére, ami nem állt másból csak keserűségből. Annyi fájdalom érte már ember életében és ez még csak akkor kezdődött. Most már megértettem, hogy miért olyan rideg és kimért minden vámpírral szemben. Felemeltem az állát és magamhoz öleltem. A következő pillanatban viszont már ajkához közeledtem és ő nem ellenkezett. Megcsókoltam és ő..." -a jelenet ebben a pillanatban megszakadt. De még mindig nem tudom, hogy mi volt az, amit mesélni kezdett,de éreztem azt, hogy sok fájdalom érte. Talán csak azt éreztem, hogy ahogy a látomásban láttam őt, az fájt nekem. Kétségbeestem és azonnal meg akartam tudni a történteket.
-Beszélnem kell vele. Mi történt az életében?-fordultam is meg, de Alice megfogta a kezem és maradásra bírt.
-Látlak Edward. Tudom mi történt veled azon a napon, amikor idejöttünk Volterraba és megláttad Bellat.-kezdett bele húgom.
-Nem hiszem, hogy tudod.-vágtam rá azonnal.
-Edward meg kell próbálnod! Amióta ismerlek még nem láttalak nőre nézni úgy, mint ahogy rá néztél akkor, amikor megérkeztünk Volterraba.-folytatta Alice és úgy éreztem, hogy ezt nem fogja abbahagyni addig, amíg el nem éri a célját.
-Alice, te ezt nem értheted!- förmedtem rá az én idegesítő húgocskámra.
Aztán elgondolkodtam azokon a bizonyos "miérteken". Nem értettem semmit, de abban biztos voltam, hogy ez a szerelem tiltott számomra.
Abban a pillanatban, hogy erre gondoltam, belépett Ő és láttam rajta, hogy minden szavunkat tisztán hallotta. Ijedtséget láttam a szemében. aztán elrohant onnan. Rájött a titkomra és én már nem voltam képes és talán nem is akartam már eltitkolni, letagadni ezt az egészet. Úgy is mindegy, mert én nemcsak, hogy nem kellenek, hisz kinek kellene egy efféle szörnyeteg, mint amilyen magam is vagyok.
-Bella várj!- kiáltottunk Aliceszel egyszerre, de ő még csak hátra sem nézett. Csak futott. Futott. Messze tőlem.


Bree szemszöge:


-Makenna kérlek ezt fejezd be!-utasította Bella Makennat, de ő persze megmakacsolta magát és továbbugrált rajta. Aztán Bella felülkerekedett a helyzeten és Makennan, majd hatalmas csiklandozásba kezdett, ettől persze hangos nevetés tört ki. Láttam Bellan, hogy nagyon élvezte a helyzetet és kicsit felszabadultabbnak is, de aztán hirtelen lemerevedett arccal a falnak ugrott. Olyan rémülten pislogott vissza ránk, mint egy kis őzike, aki elveszítette az anyukáját... Megijedtem, hogy talán valami olyan történt, ami rá nézve újabb fájdalmakat szül. Féltettem őt. Látva meglepett arcunkat futásnak eredt és semmi sem állíthatta meg.
-Bella várj!- kiabáltunk Makennaval, de ő persze, mintha meg sem hallotta volna. Futott tovább.
-Most meg mi ütött belé?- nézett rám kérdőn Makenna. Tudom jól, hogy Bella nem olyan, mint amilyennek mutatja magát és abban is biztos vagyok, hogy a rideg álarc mögött egy szerető lány van, aki sajnos túl sokat kapott a rideg, fájó valóságból, mint amit ember megérdemelne.
-Azt hiszem, most az a legtöbb amit tehetünk, ha kicsit hagyjuk őt. Jobb lesz most neki egy kicsit egyedül. Tudom, hogy sokkal jobban érzi magát elzárva mindenkitől, mint társaságban.- tanácsoltam Makennanak, hiszen én is alaposan megismertem már Bella ezen személyiségét. Ő olyan nekem, mintha az anyukám lenne.
Makennaval még egy darabig fecsegtünk és megpróbált engem minél jobban megismerni. Gondolom attól tartott, hogy valamiféle veszélyt jelentek Bellara, a hatalmas vámpírra, akitől mindenki fél. Majd  pont én jelenték fenyegetést számára. Ezen elmosolyogtam magam.


Aro szemszöge:

-Jane keresd meg nekem Bellat! Van számára egy feladatom!- utasítottam Janet, aki száját félrehúzva, de elindult megkeresni.
-Azonnal Aro!- válaszolta és már ott sem volt. Jane mindig is kicsit féltékeny volt Belllara, pedig tudhatná, hogy Bella fontos szereplő a csapatban. Nélküle talán már néhányan nem is élnének. És most még inkább nagy szükségünk van rá, mint azt bárki képzelné...

Ne haragudjatok rám!

Sziasztok Kedves Olvasóim!

( Már ha akad még ilyen...) 

Először is millió bocsánat azért, amiért eddig nem jelentkeztem, de el sem tudjátok képzelni mennyi minden történt velem ez alatt a két év alatt... Tudom, hogy illet volna akkor is lassacskán felrakosgatni a fejezeteket, de sajnos annyira el voltam havazva, hogy legtöbbször már csak arra vágytam, hogy olvassak valamit vagy csak nyugodtan zenét hallgathassak egy-két szabad percemben. És sajnos azóta történt egy hatalmas nagy baleset a gépemmel...Sajnos egy gép hiba miatt a történeteim fele elveszett és megjegyzem jóval több történetet írtam egyszerre, mint amennyi felkerült ide...szóval legalább a fele elveszett és így mindent írhatok elölről, na persze azokat biztosan, amiket veletek is megosztok. Nem ígérek egyenlőre időpontot, de azt bejelenthetem, hogy most visszatértem. Kérlek benneteket, hogy legyetek türelemmel, mert ahogy tudom írom és bővítem a fejiket és igyekszem minél előbb hozni nektek. Remélem még akad, aki szívesen olvasná :$

Sietek az itt írt történetemmel, de előtte szeretném megtudni, hogy mennyien várjátok az új fejit?! 


Köszönöm mindenkinek a megértését!

Szép Napot!

Üdv.:
Barbara G. Roberts

Életjel....

Sziasztok kedves olvasóim! legalábbis remélem, hogy akadnak még olvasók! Először hatalmas bocsánat kéréssel tartozom nektek, amiért ennyi ideig nem jelentkeztem, de mint azt már írtam is egyszer (elvileg) a napokban estem túl az érettségi kemény szakaszán, a szóbelin. Remélem megértitek, hogy ebben a hónapban sem időm, sem erőm nem volt írni illetve folytatni a történeteim. Bár elhihetitek, hogy szívesebben írtam volna azokat, mint a tételeket bújtam. Bevallom kezdenek már kissé elvonási tüneteim lenni.... :D Na de a lényegre térnék. Azon kívül, hogy bocsánatot kérek, lenne még egy információm. A kezem a szokásos gyulladásban szenved, DE ennek ellenére elkezdem írni, illetve amit elkezdtem fejit befejezem. Szeretnék még egy kicsi türelmet kérni tőletek. Ebben a hónapban már nem igazán tudok frissítést igérni, de a júliusi hónapban minél hamarabb számíthattok az olvasnivalóra. Remélem, megértetek és nem haragszotok rám! De főként azt remélem, hogy akad még pár olvasó, akit érdekel a történetem... :)
Puszi mindenkinek! Jó nyaralást, aki tervezi az utazást valahova! Akik pedig otthon ülnek, vagy bármit is csinálnak annyit, hogy élvezzétek ki a nyár minden napját! <3
Barbie

Hatalmas bocsánatkérés!

Sziasztok kedves olvasók!
Legalább is remélem, hogy vannak még olvasóim. Tudom-tudom ígértem a fejit és hoztam is volna, de hát szerencsétlenségemhez híven, naná hogy nem hagyhattam ki egy balesetet így érettségi előtt. Sikeresen meggyógyultam, viszont az érettségi közelsége miatt nem igen ültem géphez. Remélem nem haragszotok túlságosan! Most viszont, hogy túl vagyok a gondokon, persze még nem teljesen (szóbeli érettségi) :/ befejezem az elkezdett fejiket ás pikk-pakk fent lesznek :) Ugye tudtok még egy icipicit várni a fejire? (boci szemek) :D
Hatalmas cuppantós azoknak, akik türelmesen várnak eme szerencsétlen lány irományára :)
Puszi
Barbie

Infó

Sziasztok! Azt ígértem nektek, hogy ennek a hónapnak az elején hozom nektek a friss fejit, és ezt be is tartom, mert a héten mindenképp hozom...csak még nem tudom pontosan melyik napon tudok géphez jutni, de ígérem, hogy hozom amint képes leszek leülni a fenekemre :) Türelmeteket kérem! köszi
Puszy
Barbie

7. fejezet

Sziasztok! Íme a 7. fejezet. Remélem, hogy megérdemlek érte pár komit és örülnék ha nem csak egy-két komizó lenne. Látom, milyen sokan olvassátok és nem hiszem el, hogy olyan nehéz lenne ebből néhány embernek írni. :( na mindegy nem akarok most rinyálni... Jó olvasást! Puszy

Zafrina szemszöge:

Reggel, amikor hazaértem a vadászatból a testvéreim idegesen toporzékoltak a házunk előtt. Nem értettem, hogy mégis mi ütött beléjük, de egyenlőre nem is érdekelt. Szerettem volna egy kicsit pihenni, és magam lenni, hiszen annyi minden történt mostanában és én már nem  vagyok képes követni az eseményeket, amik körülöttünk zajlanak. A nap ezer sugara bevilágította hugaim bőrét, ami ezernyi gyémántként csillogott vissza rám.
-Sziasztok!-öleltem magamhoz egyenként testvéreimet. Ők sem voltak restek visszaölelni és valahogy most úgy éreztem, szükségem volt erre a szeretettel teli érintkezésre. Olyan ritka szép pillanatok ezek.
Senna idegesen rohant a ház felé és mint egy eszelős csapta be az ajtót, ami azonnal megadta magát és recsegve dőlt a lépcsőre. Kérdőn pislogtam Kachiri hugomra, aki csak vállat vont, majd intett, hogy kövessem őt.
-Na jó elég legyen! Nyugalmat akartam, amire visszajövök, erre fel még nagyobb feszültséget látok köztetek. Elárulnátok, hogy már megint ki is mit követett el ellenetek? Egyáltalán most ki volt a bűnös?-érdeklődtem. A lányok idegessége kezdett átragadni rám is és ezt szerettem volna elkerülni.
-Még nem hallottad hírét?-förmedt rám Senna. Értetlenül fürkésztem mindkért tekintetet, de sajnos aggodalmon kívül semmit sem fedeztem fel bennük. Finoman a kanapé felé tuszkoltam őket és ők nem is ellenkeztek.
-Mégis mi a fenét kellett volna hallanom, amíg egy kis nyugalomért menekültem?- most én voltam az, aki kissé megemelte hangját és húgaim azonnal megfeszültek a puha bútoron ülve. Kachiri lesütötte szemeit és mind addig fel sem nézett, amíg én arra nem kértem.
-Kachiri kérlek magyarázd már el nekem, mi a fenéről beszél Senna. Mellesleg miért engem rohantok le, mikor tudjátok, hogy nem a külvilágra fogok figyelni, amikor egy kicsit egyedüllétre szomjazom.-magyaráztam és megpróbáltam nyugodt hangot ütni. Azt hiszem sikerült, mert már eltűnt a kezdeti hatalmas feszültség közülünk.
-Az a hír járja, hogy a Volturi kedvence egy gyerekvámpírt pátyolgat. -mesélte Kachiri egy grimasz kíséretében.
-És ráadásul még az uralkodók is eltűrik ezt a dolgot. Nekünk bezzeg már rég fejünket szegték volna egy efféle tettünkért. Az a ribanc pedig azt csinál amit akar.-fintorgott Senna. Néha annyira lenéző másokkal szemben. Már nem emlékszik, hogy ő honnan jött. Hogy én honnan mentettem ki őt. Arra a körülményre senki sem lenne büszke és végképp nem viselkedne így, ahogy most Senna teszi. Alig láthatóan megcsóváltam fejem. Én is elengedtem egy fintort, de semmi esetre sem a hallottak miatt, hanem sokkal inkább Senna és Kachiri viselkedése miatt. Valóban talán kivételeznek azzal a vámpírral, de talán ennek is van valami különleges oka. És ki tudja mire lehet képes a vámpírgyerek, ha beleegyeztek ebbe a dologba. Nem szeretek előítéleteket tenni és nem is fogok. Utána nézek, amúgy id el kell látogatnom Volterraba, mert lenne egy kis elintézni valóm, legalább megtudom, mi ez az egész.
-Szerintem mindenki nyugodjon meg. Holnap elindulok Volterraba és kiderítem, mi ez az egész. Lehet, hogy csak egy rossz hírű pletyka, semmi más. De ha igaz is, akkor is biztos vagyok benne, hogy különleges okból származik ez a tettük.



Benjamin szemszöge:

Szerelmem mosolyogva nyugtázta, hogy jól esik számára, ahogy simogatom őt. Fárasztó napok után voltunk és jól esett egy kis kettesben töltött nyugalom. Erre vágytunk, semmi másra. Természetesen van, aki ezt másként gondolta. Abban a pillanatban, hogy megcsókoltam Tiat, egy ismerős személy árnyéka takart be kettőnket. Amikor felnéztem egy kissé ideges arcot véltem felfedezni. A szikrázó éjfekete szempár tulajdonosa idegesen toporzékolt, miközben két karját mellkasa előtt összefonta és várt valamire.
-Mégis mire vártok még? Tapsra?-emelte fel idegesen hangját. Mosolyogva csóváltam fejem és kelletlenül felálltam szerelmemet is magammal húzva. Ő persze tovább nyafogott, na nem mintha ezzel bármit is megoldana, vagy esetleg egy Kebi nevű türelmetlen vámpírt türelemre késztetne. Kebi nem az a fajta, aki könnyen megijed.
-Kebi mégis mi az, ami nem várhat még egy kicsit?-kérdeztem kíváncsian. Szerelmem átkarolta hátam és fejét vállamra döntötte.
-Amun beszélni akar veletek még hozzá most azonnal.-utasított bennünket az igyekvésre, majd hátat fordított és már ott sem volt. Még utoljára alaposan megcsóváltam fejem, Tia ajkára egy apró csókot leheltem, aztán kéz a kézben suhantunk a klánunk villájához, hogy beszéljünk a nagy vezérrel.
Amint odaértünk eszembe jutott, hogy talán valami olyat tettem az elmúlt napokban, ami bajt hozhat a klánra, hiszen a Volturi semmit sem hagy szem előtt. Mindig mindenről tudnak és biztos vagyok benne, hogy arról a nomádról is tudni fognak.
-Amun beszélni akarsz velem?-kérdeztem, bár jól tudtam, hogy Kebi sosem hazudna, ha Amunról van szó. Túlságosan szereti őt.
-Igen. Ülj le kérlek!-utasított és én nem voltam elég bátor szembe nézni az akaratával. Helyet foglaltam a hatalmas bőr fotelben és kényelmesen elhelyezkedve hallgattam, amiért idehívatott minket.
-A fülembe jutott, hogy a Volturi hamarosan meglátogat minket, vagy ami még az uralkodók látogatásánál is rosszabb, hogy a legerősebb emberüket fogja küldeni. Szerintem tudod kire gondolok.-célozgatott sejtetően arra a személyre, akivel nem szándékozom ismét találkozni. Mégis miért pont őt küldik ki. Nem akarom, hogy Tia és ő találkozzanak, mert abból nem sok jó származik. Abban a pillanatban, hogy eszembe jutott, Tia is a szobában van, ráemeltem tekintetem. Ő kérdőn nézett rám. Túl jól ismer már ahhoz, hogy eltitkoljam előlem jelenleg bennem dúló aggodalmamat.
-Tia kérlek kimennél egy kicsit. Nézd meg, hogy Kebi felrobbant-e már.-utasítottam szerelmemet, aki kicsit noszogatva, de megindult az ajtón kifelé.
-Mi a baj Benjamin?-kérdezte Amun. Pedig ő tisztában volt vele, hogy mi, vagy inkább ki lesz a bajom.
-Ugyan, mintha nem tudnád, hogy mi az ami most a leginkább aggaszt Tia miatt.-vallottam be hangosan is,  bár szinte biztos voltam abban, hogy Tia valahol az ajtó közelében füllel, hátha megért valamit a beszélgetésből, amiből szándékosan ki lett hagyva. Aggódtam, hogy az eddigi nélküle felépített életem, most ismét romba dől.



Stefan szemszöge:

Vladimir és én látogatást teszünk Volterraba, mert van egy kis elintézetlen ügyem Bellaval. Az a nő még nem tudja, hogy Stefan mire képes. Nem tudja, hogy ha valamit akarok, akkor az bármilyen eszközt is használva, de az enyém lesz. Akarja vagy sem, az enyém lesz.
-Min gondolkodsz már megint?-vont kérdőre Valdimir.
-Azon, hogy milyen finom zsákmányt fogok el nemsokára.-hazudtam. Tulajdonképpen csak félig volt hazugság, hiszen akire gondoltam ő is egy zsákmány lesz számomra. A legédesebb zsákmány, mert ennyit még nem harcoltam senkiért és semmiért sem, amennyit érte. És éppen ezért be kell bizonyítanom, hogy bármit elérek, amit csak akarok.
Azonban még én sem tudhatom mi fogad engem hetekkel később Volterra várában. Még én sem hinném el, ha nem saját magam által tapasztalnám a dolgot. De még ez sem tántoríthatott meg engem a halálig tartó harctól.

Makenna szemszöge:

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom rég látott barátnőmet, Bellat. Ő annyira más, mint a többi vámpír akit ismerek. Annyit szenvedett és ez a sok szenvedés volt az, amit látszólag egy kegyetlen, érzéketlen és rideg nővé változtatta. Egyébként nem olyan, amilyennek mutatja magát. Egyszerűen csak így szeretné távol tartani magát azoktól, akiket más különben túl hamar megszeretne. Fél. Fél, mert úgy érzi mindenkit elveszít, akit egyszer megszeretett. Nem tudom, hogy pontosan milyen élete volt azelőtt, hogy megismertem volna, de azt jól tudom, hogy a ridegsége oka még vámpírléte előttről származik. Szeretnék segíteni neki, de ehhez meg kell tudnom, hogy mégis mi volt az amit megélve nem képes bízni senkiben sem. Nem képes újra nyitni mások felé. Nem mer szeretni és szerelembe esni. Erős, ugyanakkor mégis gyengébb mindenki másnál. A szerelem az egyetlen fegyver, amivel harcolni tudnék ellene.Keresek valakit, aki képes megszerezni a nagy rideg és kegyetlen Bella szívét.

Bella szemszöge:

Épp hazafelé tartottunk Breevel, amikor a zsebemben megrezdült a telefonom. A kijelzőn régen látott barátnőm száma villogott. Makenna a legelső vámpírok közé tartózik, akiket ha nehezen is de egy kicsit közelebb engedtem magamhoz a többiekhez képest. Sasha volt az első, mert őt az anyámnak tekintem, sőt.
-Hallo!-vettem fel. Megpróbáltam a lehető legkevesebb érzelmet vinni hangomba, de persze ő jól tudta, hogy ez csak látszat, amit én szeretnék elhitetni másokkal. Sosem mertem igazán mesélni a múltamról, mert azzal még magamban is hatalmas sebeket ejtenék. Sasha az egyetlen, akinek mindent elmeséltem egy név említése kivételével. A név azt a személyt rejti a legeslegtöbb fájdalmat okoztam nekem.
-Szia Bella! Ugyan micsoda fogadtatás ez? Azt hittem örülni fogsz, hogy annyi hónap után ismét felkereslek téged. Hiányzol drágám.-fecsegett kedvesen. Valóban ő is hiányzott már nekem, de nem szabad ezt éreznem. Nem akarom ezt érezni.
-Ki vele Makenna! Miért hívtál?-türelmetlenkedtem, amire ő felkacagott a telefon másik végén.
-Na szépen vagyunk! Tudod, mekkora bátorság kell ilyen könnyed baráti hangon beszélni a hatalmas Bella Volturivel, erre te a legelső adandó alkalommal lerombolod ezt a hetek óta gyűjtögetett merészségemet. -mondta, amire már nem bírtam és elmosolyogtam magam. Olyan bolond. Mindig sikerül egy kicsit mosolyra kényszerítenie engem.
-Szóval?-folytattam, bár érezhető volt hangomon, hogy már mosolyogva beszélek.
-Szeretnélek meglátogatni a napokban? Lehetséges?- kérdezte, mintha engedélyt várna. Tudom jól, hogy enélkül is biztosan meglátogatna.
-Legyen! Természetesen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az ok arra, hogy most felhívj.-célozgattam arra, hogy nem vagyok olyan hülye, amilyennek ő képzelt engem. Felkacagott.
-Ugyan, miért hiszed mindig, hogy egy telefonálásnak van valami rejtett szándéka?-kérdezte színpadias sértődöttséggel. Bevallom nem sikerült meggyőznie engem. De mit lehet tenni, ha most rögtön nem is, de előbb-utóbb úgy is megtudom, mi volt a valódi oka a telefonhívásának.

6. fejezet

Sziasztok!  Meghoztam a 6. fjit. Ezt vegyétek karácsonyi ajándékként, bár nem tudom, mennyire fog tetszeni. Remélem, ti meg komiban fejezitek ki a karácsonyi ajándékokat! Nagyon örülnék sok-sok kominak. :)
BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! Puszy

Barbie

Edward szemszöge:

Miután Carlise és Esme elfoglalták ideiglenes szobájukat, és ez a roppant kedves katona megmutatta Emmettnek és Rosenak is a szobájukat, végre felém vette az irányt. Jól esett volna végre letenni magam egy ágyra és újragondolni ezt az egész napot. Elegem volt már abból, hogy a családom mellett egy perc nyugtom sincs.
-Te állj meg itt! Ti ketten pedig ide mentek. Egy kicsit messzebb lesztek, de talán nem zavar titeket.-utasította Roset és Emmettet. Mégis mit képzel ez magáról, hogy ilyen hangnemet üssön meg a családommal szemben?
-Te pedig az oroszlán barlangjába. -mondta és én nem értettem mire gondol addig, amíg az ajtó ki nem nyílt és két csodálkozó szempárral találtam magam szembe. Az apró lánynak nemrég még a félelemtől izzott tekintete, de az mostanra tovaszállt. Valami újat, valami szépet véltem felfedezni abban a szempárban, ami mostanra már a boldogságtól csillogott a könnyek helyett. Persze nem tudott volna sírni, legalább is nem könnyekkel, de attól még láthatóan csillog a vámpír szeme a láthatatlan könnyektől.
Az a mérhetetlen fájdalom, düh, ridegség, ami Bella szemében volt épp úgy, mint Breenél is, már eltűnt. Elsuhant, mert megijesztette valami boldog, önfeledt érzés.
Ahogy Bella arra a vámpírgyermekre nézett, az mindent elárult nekem. Talán benne megtalálta azt, akire én már több száz éve vágyom. Egy társat, a lány személyében pedig talán egy gyermeket látott. Egy gyermeket, amely neki soha sem lehetett.
-Elnézést, de azt mondták ez a szoba lesz az én pihenő szobám, vagy mi a szösz...-hebegtem és zavaromban fel sem tűnt, hogy a tarkómat vakargatom. Ekkora balekot még biztosan nem látott mostanában, sőt talán egész életében sem.
-Nos ez az én szobám, de ha jól viselkedsz jóban leszünk és akkor nem kell távoznod innen.-mondta kicsit sem kedvesen, ami nekem nagyon idegesítő volt. Mégis mit képzel, ki ő? Azt hittem, hogy a magány volt az, ami ilyenné tette őt, de láthatóan nem az volt a tettes, hisz ő maga taszítja el magától a vámpírokat.
Szemei a következő pillanatban már a gyermeket vizsgálta, aki szintén őt figyelte teljes mélységében.
-Nem szeretnék zavarni, szóval inkább most megyek is.-mondtam és azzal kiviharoztam onnan.
-Oh Edward hova ilyen sietősen? Csak nem megerőszakolt a kis Bella?-viccelődött Emmett, amire csak egy feltörő morgás volt a válaszom.
-Jól van azért még nem kell bekapni...már mint ....-kezdett el röhögni a kicsit sem vicces poénján. Elegem van már belőle. Olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás.
Rohantam ahogy csak tudtam és meg sem álltam Volterra kijáratáig. Ott aztán ismét nagy meglepetés ért, mert amikor kiértem egy láthatatlan valamibe ütköztem és nem tudtam tovább menni. Nem értettem mi az, de amikor megláttam az ablakban álló vámpírt már minden megvilágosodott. Bella valami pajzzsal vette körül Volterra falait, és senki sem tudott kimenni. Most akkor elraboltak minket?-mosolyogtam el magam a gondolatra. Kelletlenül visszabattyogtam az épületbe és nem feltűnően ledobtam magam Bella szobájában található kanapéra. Bree is és ő is engem fürkészett. Hirtelen egy vékonyka réteget éreztem testemre nyújtózni és ijedtemben körbeforgolódtam, de nem láttam semmit sem.
-"Ilyen kis ijedős vagy?"-mosolygott és a hang felé néztem, vagyis az erre gondoló személy felé. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is képes a gondolatolvasásra, vagy csak Aro érintéses olvasását tudja.
-"Olvasol az én gondolataim között is?"-kérdeztem felé, amire ő ijedten felugrott és Bree értetlenül figyelt rá.
-Bella valami baj van?-aggódott megmentőjéért. Bella rám nézett és akkor a megvilágosodás fénye ott csillogott szemében.
-Azt hiszem újabb képességem van. Te vagy a gondolatolvasó?-kérdezte felém bökve.
-Én azt hittem, hogy te ezzel tisztában vagy, hiszen üzentél a gondolataidon át.-értetlenkedtem.
-Nos, ami azt illeti én nagyon sok mindenre képes vagyok.-mondta gúnyos hangon. Ez a hangnem nem tetszett nekem.
-Igazán? Azért ne szállj el annyira magadtól, mert sosem lehetsz elég óvatos.-mondtam legkevésbé sem kedves hangon. Arcáról lefagyott az az ördögi vigyor, ami nekem kicsit sem tetszett.
-Mégis mit képzelsz te magadról?-kérdezte szikrázó tekintettel. - Tudod mit nem érdekes. Amúgy is hamar megfogod tanulni, hogy velem nem packázhatsz! Szóval, mesélj nekem a képességeitekről!-utasított engem, mintha valami rabszolga lennék, akinek minden kérését teljesítenie kellett. De nem. Ez a nőszemély nagyot téved, ha azt hiszi engem is úgy kezelhet, ahogy az itt élő vámpírokat. Én senkitől sem félek. Miért kellene? Senki sincs, aki engem várna valahol. Jól lehet a családomnak nagy fájdalmat okozna, de jól tudom, nagyobb fájdalom az nekik, hogy velük vagyok és így látnak engem. Szenvedek a valóságomtól. Ettől az undorító léttől. Meghalni még nem volt elég erőm, de ha erre ez a nő vállalkozik, hát megteheti. Nagy szívességet tenne ezzel nekem. Síromban is hálás lennék neki. Mielőtt beszélni kezdhettem volna kicsapódott az ajtó és Bree félve Bella ölébe ugrott, ő meg mint az anya tigris, úgy ölelte őt. Hirtelen megértettem, mit jelent számára a gyerek vámpír. Ő a nem létező gyermeke az életében. Talán már volt szerelmes, vagyis még mindig az, és talán a szerelmétől szeretett volna gyermeket, de ez nekünk sajnos lehetetlen.
-Tévedsz!-förmedt rám hirtelen. -Nem hiszek a szerelemben. Sosem voltam az és nem is leszek. Aki szerelmes az gyenge.-köpte a szavakat, majd Breet magára kapva elviharzott. Valami látogatót emlegetett a katona, aki megzavart minket.
Szélsebességgel követtem őket a nagy terembe, ahol már családom is ott volt, ahogy a Volturi fontosabb tagjai, katonái is.
-Áh Maggie kedvesem! Üdvözöllek téged szerény hajlékomban.-színészkedett Aro.
-Ugyan ne játszd meg magad Aro, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kedveli a másikat. Szeretném megtudni a családom nevében is, mi dolgotok a gyermekkel? Kire jelent veszélyt? Meg akarjátok ölni a fajunkat?-kelt ki magából. Sokat hallottam már az ír klánról, de személyesen 100 évem alatt sem adódott velük találkozni. Mostanáig. A lány kinézetre annyi idősnek felel meg, mint én. Mindössze emberi alakban 17 éves, de úgy beszél mint egy mindent megélt vámpír. Valószínűleg már ő is elég idős vámpír, ha ilyen bátran idemerészkedik a Volturibe. Főleg ilyen hangnemben beszél velük. Nem úgy néz ki, mint aki fél az uralkodó családtól.
-Maggie! Szia!-köszöntötte Bella a vendéget. Maggie megfordult és egy szempillantás alatt Bella előtt állt és ölelte őt. Látszólag nagyon jóban voltak.
-Szia Bella! Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez a gyermek vámpír dolog. Már mindenki tud róla. Gyorsan terjednek a pletykák.-magyarázta a lány és Bella felkacagott. Olyan jó volt hallani azt a dallamot a hangjában. Gyönyörű volt.


Aro szemszöge:

-Aro kedvesem értsd meg őt is, hiszen idejött egy számára idegen és meg kell osztania vele a szobáját. Nem várhatod el, hogy az amúgy is rideg természete, a tetejében még a szobáját meg kell osztania a Cullen gyerekkel és akkor még kedves is legyen vele. Túl sokat kérsz tőle.-állt Bella mellé feleségem. Ő mindig is úgy tekintett rá, mintha a saját gyermeke lenne. Nagyon szereti őt, ahogy én is. Valóban olyan ő nekem, mint az elvesztett lányom, aki még ember koromban meghalt egy pusztító betegség által.
Halk kopogtatásra lettünk figyelmesek, majd az ajtó szinte magától kinyílt és egy félénk katona lépett elő mögüle. Kihúzta magát és büszke tekintettel közölte velem, hogy vendégünk érkezett és beszélni óhajt az uralkodókkal. Vajon kinek lehet ilyen sürgős, hogy még a katona sem várta meg míg engedélyt kap a belépésre.
Apró csókot leheltem szerelmem puha ajkára és ő még többet akart, ahogy én is, de most sajnos mennem kellett. Még egy ok, hogy dühös legyek a vendégemre, aki megzavarta ezt a ritka idilli pillanatot, amit a feleségemmel töltöttem volna el.
Amikor a nagy terembe értem, már ott volt mindenki, aki fontos volt, ha a Volturit emlegették. Valamint kedves barátom Carlise és családja is a teremben volt már. Épp velem egy időben lépett be Bella, Bree és Edward Cullen is.
-Áh Maggie kedvesem! Üdvözöllek téged szerény hajlékomban.-hazudtam. Az ír klán valamiért mindig is olyan ellenszenves volt számomra. Ahogy mi is nekik, kivéve Bella. Őt mindenki hamar megszereti, még ha ő ridegen is viselkedik velük. Bellaban van valami, ami hideg cselekvése ellenére vonzza az embereket, illetve vámpírokat.
-Ugyan ne játszd meg magad Aro, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kedveli a másikat. Szeretném megtudni a családom nevében is, mi dolgotok a gyermekkel? Kire jelent veszélyt? Meg akarjátok ölni a fajunkat?-bökte ki azonnal mit akart. Miért zavarta meg a szerelmemmel töltött pillanatot. Bella rám nézett és elmosolyogta magát, mint aki pontosan tudja miért voltam jelenleg mérges.
-Maggie! Szia!-üdvözölte Bella Maggiet. A vámpír egy pillanat töredéke alatt Bella előtt termett és szorosan magához ölelte őt. Bella láthatóan  viszonozta ezt a kedves gesztust. Az ilyen pillanatok miatt néha egy parányi kedvelem Maggiet, de csak ilyenkor. Szereti őt és ez épp elég nekem.
-Szia Bella! Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez a gyermek vámpír dolog. Már mindenki tud róla. Gyorsan terjednek a pletykák.-hadarta el kissé még dühös hangnemben, de Bella kacagásának hallatán nála is megtört a jég. Ritka pillanat az, amikor ő nevet, már mint úgy igazán szívből. Ezen kevés pillanatok során egy kicsit úgy érzem még is boldog. És így könnyebb elviselnem a lelkiismeret furdalásom.
-Tudod Bree senkire sincs veszéllyel, nem bánt senkit és a titkunkat sem kotyogja ki. Egyébként meg beszéltem vele és ő is állati véren szeretne táplálkozni.-mesélte Bella, mi pedig csendben hallgattuk. Majd ő elsimítja az újabb bonyodalmakat.
-Ugyan és ebben te miért vagy olyan biztos?-kérdezte egy oktávval magasabb hangon. Bella közelebb vonta magához Maggie és Bree, majd jól tudtam, hogy Maggiere vonta pajzsát, hogy az megvizsgálhassa igaz- e amit Bella mond. Maggie képessége is fontos lehet számunkra. Megérzi, ha valaki hazudik, ezért is őt küldte a klán. Illetve azért is, mert jóban van Bellaval.
-Biztos vagy ebben Bree, elvégre még nem is tudod milyen nehéz feladat elé nézel?-kérdezte Maggie most már Bree felé fordulva. Meghatódott attól, amit Bella mesélt neki a gyermekről.
-Teljesen biztos. Bella képes rá és tudom, hogy én is az leszek.-felelte határozottan, amire Bella magához vonta egy pillanatra, majd apró puszit nyomott a lány feje búbjára. Bree úgy nézett Bellara, mint gyermek az anyjára. Talán annak tartotta őt. Úgy szerette, mintha az ő vére és húsa lenne. Úgy ahogy én szeretem Bellat. Mintha a lányom lenne.


Bree szemszöge:

A napok gyorsan telnek itt és minden nappal egyre jobban szeretem Bellat. Benne anyára leltem. Vagy inkább egy nővérre, aki sosem volt. Már nem sok emberi emlékem van, de talán jobb is így. Nem vágyódóm már vissza a múltamba. Mindenki úgy beszél az állati táplálkozásról, mintha a világ legnehezebb dolga lenne, pedig Bella olyan könnyen teszi. Én is így akarom és ha így akarom, akkor így is lesz. Bella szerint az önuralom sokra képes. Figyelek mindenre, amit mond és mindig úgy cselekszem, ahogy ő tenné. Olyan akarok lenni, mint Bella. Közel akarok állni a legjobbhoz. Hozzá.
-Mit gondolsz kimerészkedjünk Volturi falain?-kérdezte kedvesen, amitől kizökkentett előző gondolatmenetemből. Izgatott mosoly terült el arcomon és nem tudtam levakarni onnan. Ő is őszintén mosolygott, ahogy tekintetét enyémbe fúrta.
Kezét felém nyújtotta és én nem haboztam odanyújtani az enyémet és belehelyezni a tenyerébe. Tökéletesen passzolt kezem az övébe és jó érzéssel töltött el engem.
-Akkor rugaszkodj el az ablakpárkánytól és már repülsz is a semmibe. Ne félj én itt leszek melletted!-bizonygatta határozottan és én hittem neki, bár valahol még féltem, de tudtam, hogy le kell küzdenem, ha nem akarok gyenge maradni.
-Ne érts félre, a félelem sosem baj, sőt. Az tesz minket erőssé. A legerősebbé.-helyesbített.-Én csak azt akarom, hogy tudj eggyé válni a félelmeddel. Ne harcolj ellene, csak fogadd el és kész!-mondta. Úgy tettem, ahogy mondta és abban a pillanatban kecsesen ellöktem magam a párkánytól és szálltam. Olyan volt, mintha a szárnyam tovább és tovább hajtott volna, majd szinte hangtalanul értem földet. Kecsesen, lágyan, mint a macska, aki vadászik a zsákmányára.
Aztán rohantunk messze, szélsebesen és meg sem álltunk az erődig. Éjszaka volt és senki sem láthatott minket. Hangtalanul suhantunk a rengetegben. Olyan volt, mintha lábunk még csak nem is érintette volna az avart. Gyönyörű éjszaka volt. Az égen ezernyi csillag ragyogta körbe az ezüstösen csillogó holdat. Még nem volt teljesen éjsötét. Az alkonyat épp csak elhagyta az eget.
Ösztönösen támadásba rogyasztottam térdeim és mélyeket szippantottam a hideg levegőből. Éreztem valamit, ami csiklandozta érzékeim. Hívogatott. Ízletes illata volt és a benne tomboló adrenalin csak íncsiklandozóbbá tette őt. Elrugaszkodtam a talajtól és már szaladtam is a táplálékom felé. Hallottam, hogy valaki fut a hátam mögött, de most nem voltam képes hátra nézni. Éreztem azt az illatot és a vérére szomjaztam. Kellett nekem. Az egyik fán megálltam egy pillanatra, hogy felmérjem a terepet, amikor megláttam egy embert. Mélyet szippantottam a levegőből és egy fintor telepedett arcomra. Valaki megérintette és én úgy fújtam rá, mint egy macska a kutyára. Bella volt az.
-Shh! Semmi baj, csak én vagyok az. Mit érzel, ha beleszippantasz a levegőbe?-kérdezte és én jól tudtam, hogy az emberre célzott.
-Undort. Büdös. A Volturi tényleg ezt eszi?-kérdeztem amolyan csalódott meglepődöttséggel a hangomban. Ő aprót bólintott.
-És mielőtt megláttad őt, mit éreztél?-kérdezte megint.
-Valami sokkal finomabbat, de már elment. Elzavarta ez a büdös halandó.-mondtam undorral a hangomban. Halkan tovább suhantunk a fák között és ismét valami finomra lettem figyelmes, és már rohantam is felé. Egy hatalmas medve volt az. Azt hiszem hím lehetett, legalább is a termetéből ítélve. A fáról egyenesen az ő hátára ugrottam és már nyakába is mélyesztettem penge éles fogaim. A friss meleg nedűt érezve elmém ellepte a vörös köd és már csak arra lettem figyelmes, hogy a harmadik zsákmánynál tartottam, amikor kezdtem jól lakni, de még mindig volt bennem egy kis éhség.


Sasha szemszöge:

Amikor hazatértem Bellanál tett látogatásomból, a lányok között valami eszméletlen nagy feszültség volt. Vagyis csak Tanya és Irina között volt valami szikra. Szikra, ami dühből származott.
-Na jó ebből elég volt valaki mesélje már el, hogy mi történt itt!?-kérdeztem, amire szinte mindenki elhallgatott. Elaesar és Carmen félbehagyták egymás kényeztetését, Garrett és Kate is megállt a csókolózásban. Irina majdnem elejtette a kezében lévő tükröt, amiben szokás szerint magát vizslatta. Tanya pedig amúgy is csak nézett ki a fejéből. Nem tudom mi ütött beléjük.
Hangulat ismét alább fagyott és én nem tudtam mi tévő legyek. Tanya és Irina egymásra néztek és kicsit sem úgy, mint két szerető testvér. Tanya félt valamitől. Irina szemében amolyan győzelem ittas fény csillogott és akkor végre Tanya felpattant és kezemet megragadva magával vonszolt egy csendes helyre, ahol senki sem hall minket. Ahogy mesélt megborzongtam. Ha ez napvilágra kerül, biztos vagyok benne, hogy a család, amit alkottam örökre széthullik. Azt sem akartam, hogy Tanya eltitkolja a bűnét, de azt sem, hogy emiatt kitagadják őt, vagy ne adj Isten valami még rosszabbat tesznek vele. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha mindezt megtudják a többiek. Attól félek, hogy nem leszek itt, hogy megvédjem őket...