8. fejezet

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Legalábbis remélem, hogy még akad ilyen és kapok pár kommit ehhez a fejezethez amíg nem hozom a következőt. Igyekszem a fejikkel, de nem ígérem hogy 1-2 hét múlva tudom hozni a folytatást de igyekszem minden hónapban legalább egy fejit hozni nektek. Remélem azért még van aki olvassa a történetet.
Jó olvasást nektek!
Puszi!


"Mindenki hallja, hogy mit mondasz,a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki. "



Bella szemszöge:


-Ugyan, miért hiszed mindig, hogy egy telefonálásnak van valami rejtett szándéka?-kérdezte színpadias sértődöttséggel. Bevallom nem sikerült meggyőznie engem. De mit lehet tenni, ha most rögtön nem is, de előbb-utóbb úgy is megtudom, mi volt a valódi oka a telefonhívásának.Azért megvallom őszintén rendkívül zavart a dolog,hogy nem tudhatom a valódik okát a hívásának és bár tudom, hogy előttem nem maradhat örökre titok, mégis türelmetlenül várom már, hogy megtudjam.

***hetekkel később***


-Bella nem gondolod, hogy túl nagy a csend Volterra falain túl?-kérdezte Bree, amikor vadászatból visszaérve az ágyra vágódtunk. Elgondolkodtató volt, amit mondott és mostanában én is sokat agyaltam ezen a kérdésen, hogy miért nem látok sehol sem gondokat. Senki sem látogat Volterraba, senkit nem kell megölni valamilyen tettéért. Különös.
-Az igazat megvallva engem is nagyon idegesít a dolog, hiszen ilyen nem mostanában fordult elő.-magyaráztam. Breevel kifejezetten tökéletes összhangban voltunk bármiről is volt szó. Ő olyan volt, mintha önmagamat látnám egy kicsit fiatalabb szériában. Abban a pillanatban Makenna rontott be a szobámba és őrült módjára vetette magát rám. Bree jóízűen kacagott a jeleneten és bevallom nekem is tetszett a dolog, de meg kellett tartanom a szigorú külsőmet a vámpírokkal szemben.
-Makenna kérlek ezt fejezd be!-utasítottam a lányt, de ő persze megmakacsolta magát és továbbugrált rajtam. Hirtelen úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba, így felpattanva csikálni kezdtem őt, amitől hatalmas kacajba kezdett. Magam sem értettem, mi ütött belém, de most nem törődtem semmivel sem. Jól esett hallani, hogy boldogságot váltok ki valakiből. Annyira jó érzés volt és ez megijesztett engem. Abban a pillanatban rájöttem, hogy mit tettem. Hirtelen az ajtónak vágódtam és két meglepett vámpír tekintettel találtam szembe magam. Kisuhantam a szobából, hiszen nem tudtam elhinni, hogy eddig felépített életem eddigi legnagyobb baromságát követtem el. Hagytam magam sodródni az érzelmeimmel. -Hogy lehettél ilyen marha Isabella Volturri!-szidtam le magam gondolatban, miközben az erdő felé suhantam. Többet nem engedem magam felett elveszteni az önuralmam. Ez volt az utolsó hiba, amit elkövettem az életem során. Az utolsó!



***pár nappal később***



Éppen az erdőben sétálgattam és a napokban történt dolgokról gondolkodtam. Életemben először esett meg velem, hogy nem bírtam uralkodni az érzéseimen. Nem akarok többet magamhoz engedni senkit sem. Az túl sok fájdalommal jár. Bree az egyetlen, de még őt sem voltam képes úgy közel engedni magához, hogy el tudjam neki mesélni a múltam.
Amikor beértem a várba, a nagy terem felé vettem az utam. Arra gondoltam, hogy beszélni fogok Aroval, mert nekem roppantul gyanús, hogy semmi sem történik mostanában. Amikor az ajtóhoz értem beszélgetésre lettem figyelmes. Azonnal a hang forrásához vettem az irányt. A Cullen gyerekek voltak. Jobban mondva Alice és Edward. Odasurrantam, hogy végighallgassam a beszélgetést.
-Edward meg kell próbálnod! Amióta ismerlek még nem láttalak nőre nézni úgy, mint hogy rá néztél akkor, amikor megérkeztünk Volterraba.-mondta a kis idegesítő energia törpe.
-Alice, te ezt nem értheted!- mordult rá a bronz vörös hajú vámpír az apró lányra. Olyan hevességgel beszélt arról a lányról, ilyet még azoknál a vámpíroknál sem láttam, akikről tényleg biztosan elmondhatom, hogy valóban szerelmesek voltak. Kíváncsiságom nem engedett megnyugodni és ezért használtam a gondolatolvasó képességemet.
"-Miért ilyen bonyolult? Miért egy tiltott gyümölcs kell nekem? Aro megmondta, hogy Bella nem lehet az enyém, mert ő a legjobb katonája és amúgy is lehetetlenség lenne, mivel Bella keze már másé."-gondolta magában Edward. Most engem is meglepett. Edward szerelmes belém? És én nem vettem észre, pedig ezek szerinte az első pillanattól fogva komoly érzelmeket táplál irántam. Ez lehetetlen! Ki tudna szerinte egy ilyen rideg szörnyeteget, mint amilyen én vagyok?-gondoltam magamban. Hirtelen felindulásból kiléptem, és így megláttak engem. Rájöttek, hogy mindent hallottam, talán többet is, mint akartam. Bár azt nem értettem, hogy mégis miért mondta Aro, hogy az én kezem már másé...
-Bocsánat!- jött ki az első szó a számból és azonnal a számhoz kaptam a kezemmel. Rájöttem, hogy a rideg Bella most az ő szemükben elveszett. A rideg és kíméletlen Bella bocsánatot kért két idegen vámpírtól.Elrohantam, de még láttam, hogy Edward utánam nyúlt, de nem ért el engem.
-Bella várj!- kiáltottak utánam szinte egyszerre Alice és Edward. Viszont én nem akartam megállni. Egyben örülök a vámpír létem miatt. Mégpedig annak, hogy a könnyeimet eltudom takarni. Halk zokogásba kezdtem.


Edward szemszöge:

Éppen annak a szoba melletti erkélyen ültem, ami Bella, Bree és ideiglenesen az én szobám. Azon gondolkodtam, hogy miért kellett pont belé szeretnem. Annyi vámpír van még rajta kívül és én mégis őt találtam. Kívül nem mondaná meg róla senki sem, hogy milyen ritka kivételes gyönyörűség. A lelke tiszta, de még csak a napokban jöttem rá, hogy mennyi keserűséget kellett lenyelnie. Bella rengeteget szenvedett. Annyira szeretnék segíteni rajta, de amíg nem beszél, addig én sem tudom, hogy tudnék segíteni rajta.
-Mit csinálsz Edward?- hallottam meg hirtelen Alice hangját. Megrezzentem. Hátrafordítottam fejem, de nem szóltam semmit. Ez persze nem riasztotta vissza húgomat. Lassú, kis léptekkel odajött mellém. Felült az erkély vastag párkányára és várt. Én is vártam valami nagy csodára, ami mindent megváltoztatna.
-Edward elmondanád, hogy mi a baj? Tegnap volt egy komoly látomásom.- kezdett bele Alice. Ránéztem és kérdő tekintetem további magyarázatra sarkallta őt. - Láttam, amint megcsókolod Bellat.- mondta és én azonnal belenéztem a fejébe.
"Az erdőben voltunk itt Olaszországban.Egy mohával benőtt fatörzsén ült Bella és magában zokogott. Odaléptem hozzá és megérintettem a hátát. Végigsimítottam azon és ő felnézett rám. Nem láttam szemében azt, hogy nem akarja, hogy ott legyek így leguggoltam vele szemben. Mesélni kezdett és én megdöbbenve figyeltem a történetére, ami nem állt másból csak keserűségből. Annyi fájdalom érte már ember életében és ez még csak akkor kezdődött. Most már megértettem, hogy miért olyan rideg és kimért minden vámpírral szemben. Felemeltem az állát és magamhoz öleltem. A következő pillanatban viszont már ajkához közeledtem és ő nem ellenkezett. Megcsókoltam és ő..." -a jelenet ebben a pillanatban megszakadt. De még mindig nem tudom, hogy mi volt az, amit mesélni kezdett,de éreztem azt, hogy sok fájdalom érte. Talán csak azt éreztem, hogy ahogy a látomásban láttam őt, az fájt nekem. Kétségbeestem és azonnal meg akartam tudni a történteket.
-Beszélnem kell vele. Mi történt az életében?-fordultam is meg, de Alice megfogta a kezem és maradásra bírt.
-Látlak Edward. Tudom mi történt veled azon a napon, amikor idejöttünk Volterraba és megláttad Bellat.-kezdett bele húgom.
-Nem hiszem, hogy tudod.-vágtam rá azonnal.
-Edward meg kell próbálnod! Amióta ismerlek még nem láttalak nőre nézni úgy, mint ahogy rá néztél akkor, amikor megérkeztünk Volterraba.-folytatta Alice és úgy éreztem, hogy ezt nem fogja abbahagyni addig, amíg el nem éri a célját.
-Alice, te ezt nem értheted!- förmedtem rá az én idegesítő húgocskámra.
Aztán elgondolkodtam azokon a bizonyos "miérteken". Nem értettem semmit, de abban biztos voltam, hogy ez a szerelem tiltott számomra.
Abban a pillanatban, hogy erre gondoltam, belépett Ő és láttam rajta, hogy minden szavunkat tisztán hallotta. Ijedtséget láttam a szemében. aztán elrohant onnan. Rájött a titkomra és én már nem voltam képes és talán nem is akartam már eltitkolni, letagadni ezt az egészet. Úgy is mindegy, mert én nemcsak, hogy nem kellenek, hisz kinek kellene egy efféle szörnyeteg, mint amilyen magam is vagyok.
-Bella várj!- kiáltottunk Aliceszel egyszerre, de ő még csak hátra sem nézett. Csak futott. Futott. Messze tőlem.


Bree szemszöge:


-Makenna kérlek ezt fejezd be!-utasította Bella Makennat, de ő persze megmakacsolta magát és továbbugrált rajta. Aztán Bella felülkerekedett a helyzeten és Makennan, majd hatalmas csiklandozásba kezdett, ettől persze hangos nevetés tört ki. Láttam Bellan, hogy nagyon élvezte a helyzetet és kicsit felszabadultabbnak is, de aztán hirtelen lemerevedett arccal a falnak ugrott. Olyan rémülten pislogott vissza ránk, mint egy kis őzike, aki elveszítette az anyukáját... Megijedtem, hogy talán valami olyan történt, ami rá nézve újabb fájdalmakat szül. Féltettem őt. Látva meglepett arcunkat futásnak eredt és semmi sem állíthatta meg.
-Bella várj!- kiabáltunk Makennaval, de ő persze, mintha meg sem hallotta volna. Futott tovább.
-Most meg mi ütött belé?- nézett rám kérdőn Makenna. Tudom jól, hogy Bella nem olyan, mint amilyennek mutatja magát és abban is biztos vagyok, hogy a rideg álarc mögött egy szerető lány van, aki sajnos túl sokat kapott a rideg, fájó valóságból, mint amit ember megérdemelne.
-Azt hiszem, most az a legtöbb amit tehetünk, ha kicsit hagyjuk őt. Jobb lesz most neki egy kicsit egyedül. Tudom, hogy sokkal jobban érzi magát elzárva mindenkitől, mint társaságban.- tanácsoltam Makennanak, hiszen én is alaposan megismertem már Bella ezen személyiségét. Ő olyan nekem, mintha az anyukám lenne.
Makennaval még egy darabig fecsegtünk és megpróbált engem minél jobban megismerni. Gondolom attól tartott, hogy valamiféle veszélyt jelentek Bellara, a hatalmas vámpírra, akitől mindenki fél. Majd  pont én jelenték fenyegetést számára. Ezen elmosolyogtam magam.


Aro szemszöge:

-Jane keresd meg nekem Bellat! Van számára egy feladatom!- utasítottam Janet, aki száját félrehúzva, de elindult megkeresni.
-Azonnal Aro!- válaszolta és már ott sem volt. Jane mindig is kicsit féltékeny volt Belllara, pedig tudhatná, hogy Bella fontos szereplő a csapatban. Nélküle talán már néhányan nem is élnének. És most még inkább nagy szükségünk van rá, mint azt bárki képzelné...