6. fejezet

Sziasztok!  Meghoztam a 6. fjit. Ezt vegyétek karácsonyi ajándékként, bár nem tudom, mennyire fog tetszeni. Remélem, ti meg komiban fejezitek ki a karácsonyi ajándékokat! Nagyon örülnék sok-sok kominak. :)
BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! Puszy

Barbie

Edward szemszöge:

Miután Carlise és Esme elfoglalták ideiglenes szobájukat, és ez a roppant kedves katona megmutatta Emmettnek és Rosenak is a szobájukat, végre felém vette az irányt. Jól esett volna végre letenni magam egy ágyra és újragondolni ezt az egész napot. Elegem volt már abból, hogy a családom mellett egy perc nyugtom sincs.
-Te állj meg itt! Ti ketten pedig ide mentek. Egy kicsit messzebb lesztek, de talán nem zavar titeket.-utasította Roset és Emmettet. Mégis mit képzel ez magáról, hogy ilyen hangnemet üssön meg a családommal szemben?
-Te pedig az oroszlán barlangjába. -mondta és én nem értettem mire gondol addig, amíg az ajtó ki nem nyílt és két csodálkozó szempárral találtam magam szembe. Az apró lánynak nemrég még a félelemtől izzott tekintete, de az mostanra tovaszállt. Valami újat, valami szépet véltem felfedezni abban a szempárban, ami mostanra már a boldogságtól csillogott a könnyek helyett. Persze nem tudott volna sírni, legalább is nem könnyekkel, de attól még láthatóan csillog a vámpír szeme a láthatatlan könnyektől.
Az a mérhetetlen fájdalom, düh, ridegség, ami Bella szemében volt épp úgy, mint Breenél is, már eltűnt. Elsuhant, mert megijesztette valami boldog, önfeledt érzés.
Ahogy Bella arra a vámpírgyermekre nézett, az mindent elárult nekem. Talán benne megtalálta azt, akire én már több száz éve vágyom. Egy társat, a lány személyében pedig talán egy gyermeket látott. Egy gyermeket, amely neki soha sem lehetett.
-Elnézést, de azt mondták ez a szoba lesz az én pihenő szobám, vagy mi a szösz...-hebegtem és zavaromban fel sem tűnt, hogy a tarkómat vakargatom. Ekkora balekot még biztosan nem látott mostanában, sőt talán egész életében sem.
-Nos ez az én szobám, de ha jól viselkedsz jóban leszünk és akkor nem kell távoznod innen.-mondta kicsit sem kedvesen, ami nekem nagyon idegesítő volt. Mégis mit képzel, ki ő? Azt hittem, hogy a magány volt az, ami ilyenné tette őt, de láthatóan nem az volt a tettes, hisz ő maga taszítja el magától a vámpírokat.
Szemei a következő pillanatban már a gyermeket vizsgálta, aki szintén őt figyelte teljes mélységében.
-Nem szeretnék zavarni, szóval inkább most megyek is.-mondtam és azzal kiviharoztam onnan.
-Oh Edward hova ilyen sietősen? Csak nem megerőszakolt a kis Bella?-viccelődött Emmett, amire csak egy feltörő morgás volt a válaszom.
-Jól van azért még nem kell bekapni...már mint ....-kezdett el röhögni a kicsit sem vicces poénján. Elegem van már belőle. Olyan, mint egy nagyra nőtt óvodás.
Rohantam ahogy csak tudtam és meg sem álltam Volterra kijáratáig. Ott aztán ismét nagy meglepetés ért, mert amikor kiértem egy láthatatlan valamibe ütköztem és nem tudtam tovább menni. Nem értettem mi az, de amikor megláttam az ablakban álló vámpírt már minden megvilágosodott. Bella valami pajzzsal vette körül Volterra falait, és senki sem tudott kimenni. Most akkor elraboltak minket?-mosolyogtam el magam a gondolatra. Kelletlenül visszabattyogtam az épületbe és nem feltűnően ledobtam magam Bella szobájában található kanapéra. Bree is és ő is engem fürkészett. Hirtelen egy vékonyka réteget éreztem testemre nyújtózni és ijedtemben körbeforgolódtam, de nem láttam semmit sem.
-"Ilyen kis ijedős vagy?"-mosolygott és a hang felé néztem, vagyis az erre gondoló személy felé. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is képes a gondolatolvasásra, vagy csak Aro érintéses olvasását tudja.
-"Olvasol az én gondolataim között is?"-kérdeztem felé, amire ő ijedten felugrott és Bree értetlenül figyelt rá.
-Bella valami baj van?-aggódott megmentőjéért. Bella rám nézett és akkor a megvilágosodás fénye ott csillogott szemében.
-Azt hiszem újabb képességem van. Te vagy a gondolatolvasó?-kérdezte felém bökve.
-Én azt hittem, hogy te ezzel tisztában vagy, hiszen üzentél a gondolataidon át.-értetlenkedtem.
-Nos, ami azt illeti én nagyon sok mindenre képes vagyok.-mondta gúnyos hangon. Ez a hangnem nem tetszett nekem.
-Igazán? Azért ne szállj el annyira magadtól, mert sosem lehetsz elég óvatos.-mondtam legkevésbé sem kedves hangon. Arcáról lefagyott az az ördögi vigyor, ami nekem kicsit sem tetszett.
-Mégis mit képzelsz te magadról?-kérdezte szikrázó tekintettel. - Tudod mit nem érdekes. Amúgy is hamar megfogod tanulni, hogy velem nem packázhatsz! Szóval, mesélj nekem a képességeitekről!-utasított engem, mintha valami rabszolga lennék, akinek minden kérését teljesítenie kellett. De nem. Ez a nőszemély nagyot téved, ha azt hiszi engem is úgy kezelhet, ahogy az itt élő vámpírokat. Én senkitől sem félek. Miért kellene? Senki sincs, aki engem várna valahol. Jól lehet a családomnak nagy fájdalmat okozna, de jól tudom, nagyobb fájdalom az nekik, hogy velük vagyok és így látnak engem. Szenvedek a valóságomtól. Ettől az undorító léttől. Meghalni még nem volt elég erőm, de ha erre ez a nő vállalkozik, hát megteheti. Nagy szívességet tenne ezzel nekem. Síromban is hálás lennék neki. Mielőtt beszélni kezdhettem volna kicsapódott az ajtó és Bree félve Bella ölébe ugrott, ő meg mint az anya tigris, úgy ölelte őt. Hirtelen megértettem, mit jelent számára a gyerek vámpír. Ő a nem létező gyermeke az életében. Talán már volt szerelmes, vagyis még mindig az, és talán a szerelmétől szeretett volna gyermeket, de ez nekünk sajnos lehetetlen.
-Tévedsz!-förmedt rám hirtelen. -Nem hiszek a szerelemben. Sosem voltam az és nem is leszek. Aki szerelmes az gyenge.-köpte a szavakat, majd Breet magára kapva elviharzott. Valami látogatót emlegetett a katona, aki megzavart minket.
Szélsebességgel követtem őket a nagy terembe, ahol már családom is ott volt, ahogy a Volturi fontosabb tagjai, katonái is.
-Áh Maggie kedvesem! Üdvözöllek téged szerény hajlékomban.-színészkedett Aro.
-Ugyan ne játszd meg magad Aro, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kedveli a másikat. Szeretném megtudni a családom nevében is, mi dolgotok a gyermekkel? Kire jelent veszélyt? Meg akarjátok ölni a fajunkat?-kelt ki magából. Sokat hallottam már az ír klánról, de személyesen 100 évem alatt sem adódott velük találkozni. Mostanáig. A lány kinézetre annyi idősnek felel meg, mint én. Mindössze emberi alakban 17 éves, de úgy beszél mint egy mindent megélt vámpír. Valószínűleg már ő is elég idős vámpír, ha ilyen bátran idemerészkedik a Volturibe. Főleg ilyen hangnemben beszél velük. Nem úgy néz ki, mint aki fél az uralkodó családtól.
-Maggie! Szia!-köszöntötte Bella a vendéget. Maggie megfordult és egy szempillantás alatt Bella előtt állt és ölelte őt. Látszólag nagyon jóban voltak.
-Szia Bella! Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez a gyermek vámpír dolog. Már mindenki tud róla. Gyorsan terjednek a pletykák.-magyarázta a lány és Bella felkacagott. Olyan jó volt hallani azt a dallamot a hangjában. Gyönyörű volt.


Aro szemszöge:

-Aro kedvesem értsd meg őt is, hiszen idejött egy számára idegen és meg kell osztania vele a szobáját. Nem várhatod el, hogy az amúgy is rideg természete, a tetejében még a szobáját meg kell osztania a Cullen gyerekkel és akkor még kedves is legyen vele. Túl sokat kérsz tőle.-állt Bella mellé feleségem. Ő mindig is úgy tekintett rá, mintha a saját gyermeke lenne. Nagyon szereti őt, ahogy én is. Valóban olyan ő nekem, mint az elvesztett lányom, aki még ember koromban meghalt egy pusztító betegség által.
Halk kopogtatásra lettünk figyelmesek, majd az ajtó szinte magától kinyílt és egy félénk katona lépett elő mögüle. Kihúzta magát és büszke tekintettel közölte velem, hogy vendégünk érkezett és beszélni óhajt az uralkodókkal. Vajon kinek lehet ilyen sürgős, hogy még a katona sem várta meg míg engedélyt kap a belépésre.
Apró csókot leheltem szerelmem puha ajkára és ő még többet akart, ahogy én is, de most sajnos mennem kellett. Még egy ok, hogy dühös legyek a vendégemre, aki megzavarta ezt a ritka idilli pillanatot, amit a feleségemmel töltöttem volna el.
Amikor a nagy terembe értem, már ott volt mindenki, aki fontos volt, ha a Volturit emlegették. Valamint kedves barátom Carlise és családja is a teremben volt már. Épp velem egy időben lépett be Bella, Bree és Edward Cullen is.
-Áh Maggie kedvesem! Üdvözöllek téged szerény hajlékomban.-hazudtam. Az ír klán valamiért mindig is olyan ellenszenves volt számomra. Ahogy mi is nekik, kivéve Bella. Őt mindenki hamar megszereti, még ha ő ridegen is viselkedik velük. Bellaban van valami, ami hideg cselekvése ellenére vonzza az embereket, illetve vámpírokat.
-Ugyan ne játszd meg magad Aro, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kedveli a másikat. Szeretném megtudni a családom nevében is, mi dolgotok a gyermekkel? Kire jelent veszélyt? Meg akarjátok ölni a fajunkat?-bökte ki azonnal mit akart. Miért zavarta meg a szerelmemmel töltött pillanatot. Bella rám nézett és elmosolyogta magát, mint aki pontosan tudja miért voltam jelenleg mérges.
-Maggie! Szia!-üdvözölte Bella Maggiet. A vámpír egy pillanat töredéke alatt Bella előtt termett és szorosan magához ölelte őt. Bella láthatóan  viszonozta ezt a kedves gesztust. Az ilyen pillanatok miatt néha egy parányi kedvelem Maggiet, de csak ilyenkor. Szereti őt és ez épp elég nekem.
-Szia Bella! Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez a gyermek vámpír dolog. Már mindenki tud róla. Gyorsan terjednek a pletykák.-hadarta el kissé még dühös hangnemben, de Bella kacagásának hallatán nála is megtört a jég. Ritka pillanat az, amikor ő nevet, már mint úgy igazán szívből. Ezen kevés pillanatok során egy kicsit úgy érzem még is boldog. És így könnyebb elviselnem a lelkiismeret furdalásom.
-Tudod Bree senkire sincs veszéllyel, nem bánt senkit és a titkunkat sem kotyogja ki. Egyébként meg beszéltem vele és ő is állati véren szeretne táplálkozni.-mesélte Bella, mi pedig csendben hallgattuk. Majd ő elsimítja az újabb bonyodalmakat.
-Ugyan és ebben te miért vagy olyan biztos?-kérdezte egy oktávval magasabb hangon. Bella közelebb vonta magához Maggie és Bree, majd jól tudtam, hogy Maggiere vonta pajzsát, hogy az megvizsgálhassa igaz- e amit Bella mond. Maggie képessége is fontos lehet számunkra. Megérzi, ha valaki hazudik, ezért is őt küldte a klán. Illetve azért is, mert jóban van Bellaval.
-Biztos vagy ebben Bree, elvégre még nem is tudod milyen nehéz feladat elé nézel?-kérdezte Maggie most már Bree felé fordulva. Meghatódott attól, amit Bella mesélt neki a gyermekről.
-Teljesen biztos. Bella képes rá és tudom, hogy én is az leszek.-felelte határozottan, amire Bella magához vonta egy pillanatra, majd apró puszit nyomott a lány feje búbjára. Bree úgy nézett Bellara, mint gyermek az anyjára. Talán annak tartotta őt. Úgy szerette, mintha az ő vére és húsa lenne. Úgy ahogy én szeretem Bellat. Mintha a lányom lenne.


Bree szemszöge:

A napok gyorsan telnek itt és minden nappal egyre jobban szeretem Bellat. Benne anyára leltem. Vagy inkább egy nővérre, aki sosem volt. Már nem sok emberi emlékem van, de talán jobb is így. Nem vágyódóm már vissza a múltamba. Mindenki úgy beszél az állati táplálkozásról, mintha a világ legnehezebb dolga lenne, pedig Bella olyan könnyen teszi. Én is így akarom és ha így akarom, akkor így is lesz. Bella szerint az önuralom sokra képes. Figyelek mindenre, amit mond és mindig úgy cselekszem, ahogy ő tenné. Olyan akarok lenni, mint Bella. Közel akarok állni a legjobbhoz. Hozzá.
-Mit gondolsz kimerészkedjünk Volturi falain?-kérdezte kedvesen, amitől kizökkentett előző gondolatmenetemből. Izgatott mosoly terült el arcomon és nem tudtam levakarni onnan. Ő is őszintén mosolygott, ahogy tekintetét enyémbe fúrta.
Kezét felém nyújtotta és én nem haboztam odanyújtani az enyémet és belehelyezni a tenyerébe. Tökéletesen passzolt kezem az övébe és jó érzéssel töltött el engem.
-Akkor rugaszkodj el az ablakpárkánytól és már repülsz is a semmibe. Ne félj én itt leszek melletted!-bizonygatta határozottan és én hittem neki, bár valahol még féltem, de tudtam, hogy le kell küzdenem, ha nem akarok gyenge maradni.
-Ne érts félre, a félelem sosem baj, sőt. Az tesz minket erőssé. A legerősebbé.-helyesbített.-Én csak azt akarom, hogy tudj eggyé válni a félelmeddel. Ne harcolj ellene, csak fogadd el és kész!-mondta. Úgy tettem, ahogy mondta és abban a pillanatban kecsesen ellöktem magam a párkánytól és szálltam. Olyan volt, mintha a szárnyam tovább és tovább hajtott volna, majd szinte hangtalanul értem földet. Kecsesen, lágyan, mint a macska, aki vadászik a zsákmányára.
Aztán rohantunk messze, szélsebesen és meg sem álltunk az erődig. Éjszaka volt és senki sem láthatott minket. Hangtalanul suhantunk a rengetegben. Olyan volt, mintha lábunk még csak nem is érintette volna az avart. Gyönyörű éjszaka volt. Az égen ezernyi csillag ragyogta körbe az ezüstösen csillogó holdat. Még nem volt teljesen éjsötét. Az alkonyat épp csak elhagyta az eget.
Ösztönösen támadásba rogyasztottam térdeim és mélyeket szippantottam a hideg levegőből. Éreztem valamit, ami csiklandozta érzékeim. Hívogatott. Ízletes illata volt és a benne tomboló adrenalin csak íncsiklandozóbbá tette őt. Elrugaszkodtam a talajtól és már szaladtam is a táplálékom felé. Hallottam, hogy valaki fut a hátam mögött, de most nem voltam képes hátra nézni. Éreztem azt az illatot és a vérére szomjaztam. Kellett nekem. Az egyik fán megálltam egy pillanatra, hogy felmérjem a terepet, amikor megláttam egy embert. Mélyet szippantottam a levegőből és egy fintor telepedett arcomra. Valaki megérintette és én úgy fújtam rá, mint egy macska a kutyára. Bella volt az.
-Shh! Semmi baj, csak én vagyok az. Mit érzel, ha beleszippantasz a levegőbe?-kérdezte és én jól tudtam, hogy az emberre célzott.
-Undort. Büdös. A Volturi tényleg ezt eszi?-kérdeztem amolyan csalódott meglepődöttséggel a hangomban. Ő aprót bólintott.
-És mielőtt megláttad őt, mit éreztél?-kérdezte megint.
-Valami sokkal finomabbat, de már elment. Elzavarta ez a büdös halandó.-mondtam undorral a hangomban. Halkan tovább suhantunk a fák között és ismét valami finomra lettem figyelmes, és már rohantam is felé. Egy hatalmas medve volt az. Azt hiszem hím lehetett, legalább is a termetéből ítélve. A fáról egyenesen az ő hátára ugrottam és már nyakába is mélyesztettem penge éles fogaim. A friss meleg nedűt érezve elmém ellepte a vörös köd és már csak arra lettem figyelmes, hogy a harmadik zsákmánynál tartottam, amikor kezdtem jól lakni, de még mindig volt bennem egy kis éhség.


Sasha szemszöge:

Amikor hazatértem Bellanál tett látogatásomból, a lányok között valami eszméletlen nagy feszültség volt. Vagyis csak Tanya és Irina között volt valami szikra. Szikra, ami dühből származott.
-Na jó ebből elég volt valaki mesélje már el, hogy mi történt itt!?-kérdeztem, amire szinte mindenki elhallgatott. Elaesar és Carmen félbehagyták egymás kényeztetését, Garrett és Kate is megállt a csókolózásban. Irina majdnem elejtette a kezében lévő tükröt, amiben szokás szerint magát vizslatta. Tanya pedig amúgy is csak nézett ki a fejéből. Nem tudom mi ütött beléjük.
Hangulat ismét alább fagyott és én nem tudtam mi tévő legyek. Tanya és Irina egymásra néztek és kicsit sem úgy, mint két szerető testvér. Tanya félt valamitől. Irina szemében amolyan győzelem ittas fény csillogott és akkor végre Tanya felpattant és kezemet megragadva magával vonszolt egy csendes helyre, ahol senki sem hall minket. Ahogy mesélt megborzongtam. Ha ez napvilágra kerül, biztos vagyok benne, hogy a család, amit alkottam örökre széthullik. Azt sem akartam, hogy Tanya eltitkolja a bűnét, de azt sem, hogy emiatt kitagadják őt, vagy ne adj Isten valami még rosszabbat tesznek vele. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha mindezt megtudják a többiek. Attól félek, hogy nem leszek itt, hogy megvédjem őket...