Prológus

Sziasztok! Meghoztam a prológust, és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Kérlek írjátok le a véleményeteket!
Igyekszem az első fejivel, bár még nem tudom, mikor hozom, de hamarosan várható! Puszi!


"Sokat gondolkodtam már azon, milyen lehet a halál. Milyen érzés? És valóban lepörög előttünk az egész életünk?"-jutott eszembe még tudatlan régi önmagam. Akkor még azt sem tudtam, hogy léteznek vámpírok, nemhogy én is az legyek.
Igaz annak már 321 éve. Emlékszem még az életem utolsó részeire. Egy sötét utcán sétáltam. Nem akartam hazamenni. Nem akartam, hogy a férjem megtudja, soha nem ajándékozhatok neki örököst. Ez abban az időben rendkívül fontos dolog volt. Az anyaság szent volt, sőt szinte kötelező. Igaz csak 17 éves voltam, és a házasságom is nagyon friss volt, de egy türelmetlen férjjel muszáj volt felpörgetni az eseményeket. Azon a napon tudtam meg, hogy az anyaság örömeit én sosem élhetem át. Nem értettem, miért ilyen kegyetlen a sors. Ma már úgy gondolom, nem vesztettem semmit azzal, hogy vámpír lettem. Mit vesztettem volna? A uram nem volt éppen a férjek gyöngye. Erőszakos volt, és sokat ivott. Néha még vert is engem. A nászéjszakánkon is erőszakkal tett magáévá. Undorodtam tőle és féltem minden este, amikor megérkezett a munkájából. Katona volt. Egy hadvezér felesége voltam. Másrészt pedig az anyám egy rideg nőszemély volt, apám pedig már 10 éves koromban távozott az élők sorából. Ő is katona volt. Az ő posztját vette át az akkori férjem. Több, mint 10 évvel idősebb volt nálam a "hitvesem". Testvérem sajnos nem volt. Vagyis volt, de ő sajnos elhunyt az akkor még kezdeti spanyolnáthában. Abban az időben kezdődött ez a betegség és ő az első megbetegedők közt volt. Akkor még azt sem tudták miféle betegség az. Nem találtak gyógymódot rá, így a húgom meghalt. Alig pár hónapos volt. Nem sokkal az ő halála után apám is meghalt harc közben. Talán ő intézte így. Sanyarú életem volt. Nem is vágytam már másra, csak a halálra, de nem így. Nem így, hogy évszázadokkal később még mindig az legyek, aki gyenge halandóként szenvedett. Nem így, hogy tovább szenvedek, még ha elméletileg halott is vagyok. Szívem a sok emberi létemből átcipelt fájdalomtól apró szilánkokra hullt és nem ismerek olyan személyt, aki össze tudná ragasztani és újra "életre" kelteni.
-Szia!-kiáltott Sasha. Sasha Denali mindig kedvesen üdvözöl engem, ha erre mifelénk jár. Vöröses haja és vörös szeme kifejezetten jól álltak neki, bár én ellenzem az emberek kegyetlen megölését, de nem szólhatok bele más táplálkozási szokásába, így elvárom, hogy az enyémbe se szóljanak bele. Ez így fair.
-Szia Sasha!-köszöntöttem és hangom eléggé unottan hangzott.
-Mi ez a kicsit sem örömteli fogadtatás?-kérdezte, és még ezek után sem fagyott le a képéről a vigyor. Én is kedveltem őt, hiszen nagyon kedves volt. Ő amolyan anyáskodó típus. Úgy érzem egyszer ez viszi majd a vesztébe.
-Mi járatban?-érdeklődtem. Elvégre ezt várja el tőlem, vagy nem?
-Nos csak látogatóba jöttem hozzád.-jelentette ki és ez már javában gyanús volt számomra.
-Miért érzem úgy, hogy valami bűzlik a dologban?-kérdeztem, amire ő megforgatta szemeit.
-Ejnye! Miért van az, hogy ha eljövök meglátogatni az én drága barátnőmet, akkor egyből azt hiszi, rosszban sántikálok?-kérdezett vissza, amire elnevettem magam. Igaza lehet. Paranoiás vagyok, de hát ez van.
-Sajnálom! Jó, hogy itt vagy!-üdvözöltem most már kellőképpen. Nagyon kedveltem őt. Szinte olyan volt nekem, mintha az anyám lenne, illetve egyben a barátnőm is.
-Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? Most úgy is esik az eső és ha felnézel rájöhetsz, hogy nem mostanában fog elállni.-bökte ki, hogy mire készült. Na végül nem hiába éreztem azt, hogy valamire készül. Mosolyogva megforgattam a szemeimet, aztán karon ragadtam és se szó, se beszéd elindultunk vásárolni.