2. fejezet

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma hoztam nektek a fejit. Remélem, hogy ez is legalább annyira fog tetszeni, mint az előző feji! Kérek érte pár komit, ha lehet azért ne egyet :) Köszi! Puszi!

Tanya szemszöge:


Elegem van már abból, hogy mindenkiben Edwardot keresem. Miért nem képes adni nekem egy esélyt? Már olyan régóta ismerjük egymást és én az elejétől fogva oda vagyok érte, de ő még csak rám sem hederít.
Most is itt sétálok az utcákon és arról álmodozok, milyen jó lenne, ha Edward is itt lenne. Átölelne és testével "melegítene". Úgy néz ki, hogy a Denali klán összes tagjára átok ült, illetve Carmen és Eleazaron kívül, hiszen ők rátaláltak a szerelemre. Kate egy olyan férfiba szerelmes, aki egyébként az ellenségünk és ki tudja, hogy a férfi viszont szereti-e őt. Irina pedig még nem adta jelét annak, hogy szerelmes lenne. Ő csak falja a pasikat. Mielőtt megismertem Edwardot én is úgy faltam őket, mint testvérem. De a vele való találkozásom után, csak őt keresem mindenkiben. Sasha, aki átváltoztatott engem, egy emberbe lett szerelmes és át is változtatta őt, de akkor kiderült, hogy a férfi csak kihasználta anyámként tekintett szerettem érzelmeit. Sasha elhitte, hogy a férfi igazán szereti. Undorító egy alak. Emlékszem, amikor először találkoztam vele, már akkor éreztem, hogy egy mocskos szemét állat.
-Tanya!-kiáltott egy ismerős hang. Amikor odanéztem megláttam Garrettet felém szaladni. Hát ebbe meg mi ütött?
-Garrett mit akarsz?-kérdeztem kedvtelenül.
-Jaj drága kis Tanyam, ne légy ilyen gonosz! Már mindent elfelejtettél?-a belőle áradó egoizmust már nem bírtam tovább hallgatni, így felpofoztam őt. Mégis mit képzel magáról?
-Tanya mégis mit művelsz?-Irina szinte a semmiből tűnt elő. Arca meglepettséget tükrözött. Megértettem őt, hiszen ő nem tud valami olyat, amit már rég el kellett volna mesélnem nekik.
-Én...csak...- hebegtem, de nem tudtam, hogy is mondhatnám el.




Felix szemszöge:


Ahogy elnéztem Aro mestert, ahogy Bellara néz. Mintha emberi lányára nézne így. Igen a nagy Aro mesternek emberként volt egy lánya, akiről vámpír léte óta semmit sem tud. Nem emlékszik arra sem, hogy nézett ki, de arra emlékszik, hogy volt egy lánya. És úgy érzi, olyan volt, mint Bella.
Bella ridegen viselkedik a mesterrel, ami azonban még inkább döbbenetet okoz másokban, hogy hagyja, hogy úgy viselkedjen vele, ahogy közülünk senki sem tehetné meg.
Régebben próbálkoztam Bellanál, mert akkor úgy éreztem, ő az, akit kerestem, de ő hamar eltörölte a próbálkozásra szánt kedvemet. Kegyetlenül viselkedett velem és néha még most is érzékelteti velem azt az időszakot. Nem értem őt. Olyan, mint a jég. Semmi érzelem nincs benne. Legalább is semmi pozitív érzelem nincs a halott szívében. Az emléke néha mosolyt csal az arcomra, ahogy most is.
"-Ugyan már Bella, hiszen te nő vagy, én meg egy férfi. Miért ne adhatnánk magunknak egy esélyt?-kérdeztem és próbáltam enyhíteni a makacsságán.
-Te férfi?-kérdezte gúnyosan.-Megmondtam, hogy soha többet ne közelíts hozzám.-lett egyre dühösebb. Szemei szinte szikráztak a haragtól. Úgy éreztem, hogy testem megemelkedett és nem is tévedtem, mert a földtől legalább 10 centire voltam. Hirtelen mérhetetlen fájdalmat éreztem, ez olyan volt, mint amit Jane szokott tenni mindenkivel, kivéve őt. Rá maximum csak a fizikai képességek hatnak. Bár azok ellen is tud védekezni. Mondhatni ő a legerősebb a világon.
-Elég! Kérlek! Hagyd abba!-könyörögtem, mert ekkora fájdalmat képtelenség puszta erővel okozni. Aztán ledobott, amit persze akkor a több százéves járólap szívta meg."
Emlékszem utána körülbelül egy hétre elvette az érzékeimet. Ezt a képességet Alectól másolta le. Milyen erős és magabiztos nő. Azt hiszem ez volt az, ami a szépsége mellett magához vonzott engem.


Bella szemszöge:


Itt ülök, ahol mindig is szoktam, ha egyedüllétre vágyom. Tulajdonképpen még nem tettem ki a lábam Volterra falain, kivéve, amikor a tetőre mászok fel, bár az nem számít annak. A létem legnagyobb részét a szobámban töltöm, vagy Aro "mester" kérésére lemegyek a trónterembe, ahol én veszem el az életet a többi szerencsétlen vámpírtól, akik nem bírták lefékezni ösztöneiket, vagy valami más bűnt követtek el. Nem akartam én ezt. Miért nekem kell végezni velük. Miért nem gróf Aro mester teszi meg az ilyen piszkos munkákat?-tettem fel magamban a kérdést, amit kívülről egy grimasz tükrözött.
Egyébként alkonyat van. Ez a kedvenc napszakom. Ilyenkor minden olyan gyönyörű. Ahogy a nap elbújik és helyét a hold váltja fel. Ez egy csendes pillanat. Mint, ahogy az életet a halál követi. Ez az a dolog, amit én nem élhettem át. Nem ülhettem le megőszült fejjel az unokáim köré, hogy meséljek a régi szép időkről, vagy éppen Rómeó és Júlia történetét, akik az életükkel fizettek a szerelemükért.
Elképzeltem, ahogy én is úgy bújnék egy férfi karjaiba, mint Volterra szerelmes párjai. Szeretnék valakit magam mellé, aki megért engem. Ha ez a valaki nem is úgy lesz mellettem, mint szerelmem. Lehet akár úgy, mintha a gyermekem lenne, vagy a testvérem. Jane lenne erre a megfelelő, hiszen ő egyszerre gyerek és lány is, de nem ért meg engem. Így nem lennénk jóban. Szükségem van valakire. Itt Volterra kapuin belül mindenki fél tőlem, és odakint is azok, akik megismertek, bár megvallom kintről nincsenek sokan, akik személyesen ismernek, mivel az ismeretségem nagy számban csak hullaként hagyta el az itteni falakat. Mondhatnám, hogy ez vicces, de akkor hazudnék. Legalább is nekem nem az. Egész életemben harcoltam a háborúk ellen, erre hova jutottam. Egy háborúba, ami kissé meg van spékelve némi természetfelettivel. Na ez már nevetséges.
Sasha nem bírja a Volturit, de engem nagyon szeret. Csak miattam jön ide. Ezt az apró kis titkot már régóta magamban őrzöm, ahogy annyi mindent is.
Döntést hoztam. Arra jutottam, hogy igaza van Sashanak, ki kell lépnem innen és világot látni. Attól, hogy kilépek Volterra kapuin még nem lesz semmi bajom. Nekem bajom? Hiszen erős vagyok, talán kijelenthetem, hogy a legerősebb lény a világon. Mindenki fél tőlem. Olyan jó volt kint lenni, amikor Sasha nagy nehezen kicipelt innen. Akkor ellenkezhettem volna, de valahol mélyen én is menni akartam.
Barátokat akarok szerezni, de nem bízom meg senkiben. Sasha a legjobb barátnőm és egyben olyan, mintha az anyám lenne és ezt ő is jól tudja. Lépteket hallottam, ami a szobám felé tartott. Elrugaszkodtam a tetőtől és halk huppanással értem földet. Most semmi kedvem nem volt az idegesítő vámpírokhoz.
Szaladtam. A szellő csiklandozta bőrömet és ez rettentően jól esett. Még sosem futottam ilyen szabadon. Szinte repültem, a lábam alig érte a talajt. Meg sem álltam az erdőig, ahol Sasha és én voltunk pár hete. Kecsesen felugrottam arra az ágra, ahol ültem nem is olyan rég. Bár tulajdonképpen a hetek szinte örökké valóságot jelentenek. Sasha az egyetlen, akivel beszélek, s megjegyzem kedves vagyok. Vagyis nem igaz, mert ott van Sulpicia, ő Aro felesége és ő is olyan, mintha csak az anyámat látnám egy kedvesebb szériában. Ő ott volt mellettem, amikor még újszülött voltam és nehéz időszak elé néztem. Aro is ott lett volna, de mivel haragudtam rá, nem akartam, hogy a közelemben legyen. Most már nincs bennem akkora harag. Már beletörődtem, hogy ez az én sorsom. Az örökös szenvedés. Ma már csak a bizalmatlanságom tart távol a többi vámpírtól. Kívül erősnek, magabiztosnak, sérthetetlennek mutatom magam, de legbelül üvölt bennem a fájdalom, a magány és a kétségbeesés. A fájdalom, ami az elmúlt évszázadok emlékét hasítja szívembe. A magány, mert egy ilyen szörnyet, mint én nem sokan kedvelnek. Mondhatni szinte senki sem. Kétségbeesés, mert úgy érzem, én sosem érezhetek olyan tiszta és gyengéd érzelmet, mint a szerelem és talán engem sem fognak soha úgy szeretni, mert nem érdemlem meg. A sátán gyermeke nem érdemel boldogságot. És én ehhez tartom magam. De azért csak úgy teszek, mintha élvezném az "életet".




James szemszöge:


-Victoria túl nagy feltűnést keltesz azzal, hogy ennyi embert ölsz. Hagyj belőlük nekem is.-játszottam a komoly vámpírt, de nem bírtam sokáig játszani, mert elnevettem magam. Victoria szenvedélyesen megcsókolt. Arcán még ott volt az előző étel maradványa, de nem zavart, sőt. Az ő ajkától még édesebb volt a vér, mint alapjába véve.
-Ne haragudj drágám, de tudod, hogy megy ez. Olyan ellenállhatatlanok ezek a gyenge halandók.-húzta fintorra a száját, amikor az éppen földön kúszó férfira pillantott. Egy perc töredéke alatt a férfi előtt guggolt, az pedig meglepetten és riadtan próbált megfordulni, de mire ez sikerült szerelmem már ismét előtte volt.
A férfi értetlenül rángatta fejét hol ide, hol oda.
-Mi ez? Mit akarnak?-kérdezte kétségbeesetten.
-Mit akar? Miért csinálja ezt? Mi történik most? Miért vannak mindig ugyanazok az ostoba kérdések? Most válaszolj te az én kérdésemre. Ti már túl sokat kérdeztetek.-hajoltam én is az áldozatom felé. Ő rémülten kapkodni kezdte a levegőt, amit már nem sokáig szívhat be.
-James! Nem illik játszani az étellel.-szidott le Laurent, mint apa a gyermekét, amikor az asztalnál ülnek. Elmosolyogtam magam és a férfira néztem. Ő ide-oda kapkodta a fejét, hátha megtudja a következő lépést.
-Igaz.-feleltem és egy szempillantás alatt téptem le a halandó fejét, amiből a vér spriccelni kezdett. A vér útjába álltam és számmal felfogtam a "szökevényeket".